---

 

TENGERTÁNC

Matematika

Beültek az Apostolokba. A kiváló fizikus egy pohár vermutra vágyott, Szilágyinak sörre volt gusztusa. Aztán mégis másképp alakultak a dolgok. Persze, a kiváló fizikus megmaradt a vermutjánál, mert a tudomány nem fér össze szeszélyes rögtönzésekkel, kósza ötletekkel; Szilágyi viszont, ez a haspók, ha ételt látott maga elõtt, nem ismert megállást.

Elõbb csak öt pogácsát evett, álmodozva, oda se figyelve. Aztán észrevett egy tálcán egy diókrémtortát. A torta után még egy sört ivott, s közben felötlött benne - ami pedig elég valószínûtlenül hangzott -, hogy hátha van a konyhán marinírozott ponty. Ettõl, mondta, miután megeddegélte a pontyot, õ már úgyszólván jóllakott. Rendelt ugyan még egy húslevest finommetélttel és egy adag lencsét, némi füstölt hússal a tetején, de azt már csak majszolta, szemelgette. Utána nem evett semmit a világon; otthon, mondta, várja a meleg vacsora. Fizessünk, mondta a kiváló fizikusnak, mert a mama olyan, mint egy óramû, s ha õ csak öt percet késik a vacsoránál, már lesi a csengõt, ideges.

Amit evett s ivott, Szilágyi mondta be a fizetõpincérnek; öt évre visszamenõen minden falat ételre emlékezett. A pincér, miután összeadta a számokat, letett egy cédulát az asztal sarkára. És azt mondta:

- Tizenegy-húsz.

A nagy fizikus már a zsebébe nyúlt volna, de útközben hirtelen megáll a keze.

- Nem akarom önt megbántani - mondta, egy mentegetõzõ mosollyal. - De azt hiszem, ez csak tizenegy-tíz.

A pincér gyorsan eltüntette a cédulát, el is pirult egy kicsit, s egy új számolócédulán újra összeszámlálta a számoszlopot. Aztán ránézett a nagy fizikusra, és így szólt:

- Bocsánat. Ez bizony tizenegy-húsz.

És letette az asztalra ezt a cédulát is.

A kiváló fizikus persze oda se nézett. Kellett is õneki papír, ceruza! Naprendszerek, tejutak, kozmoszok úsztak az agyvelejében, de éppen ezért, szerényen és halkan, csak annyit mondott, hogy véleménye szerint a kedves fõúr összeadása téves. A helyes végösszeg: tizenegy-tíz... És hozzátette, az õ finom mosolyával:

- Bocsásson meg, hogy vitatkozom. Én Albert Einstein vagyok.

A fõpincér rámeredt.

- Istenem - mondta, alig hallhatóan. Ó, hogy õ erre nem jött rá magától! Hiszen ez egy világhírû, jellegzetes arc! Hajlongva elhátrált a szomszéd asztalhoz, reszketõ kézzel meghegyezte a ceruzát, aztán elõvett egy nagyobb papirost, és szépen, kalligrafikusan újra egymás alá írta a számokat. Összeadta. Újra összeadta. Harmadszor is összeadta. Homlokát verejték lepte el. Aztán fölkelt, és rogyadozó térdekkel elment a sörözõ hátsó részébe. Odahívott még egy pincért és Fröhlich urat, a sörözõ tulajdonosát. Hatalmas kockákra osztott ívpapirosokat hoztak, és külön-külön elvégezték az összeadásokat. Utána összehajoltak, susogtak.

- Mélyen tisztelt professzor úr - lépett oda Fröhlich úr. - Meg se merem mondani, ami a szívemet nyomja. A mi gyarló képességeink szerint a számla végösszege tizenegy-húsz. Ne tekintsék ezt részünkrõl kicsinyességnek, mi akkor lennénk a legboldogabbak, ha fizetés nélkül vendégül láthatnánk egy ilyen világnagyságot... A mi fõpincérünk azonban harminc éve mûködik a pályán, és mellesleg négygyermekes családapa. Õ ebbõl a tíz fillérbõl presztízskérdést csinál.

Einstein professzor megértõen bólintott. Egy szempillantásra behunyta a szemét, gondolatban végigfutott a számsoron, a vermuttól kezdve a lencsefõzelékig. Aztán sóhajtott.

- Kedves barátaim - mondta. - Úgy ülök itt, mint egykor Galilei az egyházi bíróság elõtt. De mit tehetnék? A tudomány nem ismer presztízskérdést, és én - bár nincsenek gyermekeim - ugyanúgy szégyellném a tévedésemet, mint az igen tisztelt fõpincér úr az övét... Vagyis, ezt a vitás kérdést el kell dönteni.

Fröhlich úr bólintott.

- A sörözõ személyzetének is ez a véleménye.

- Talán az itt a baj - folytatta tûnõdését a kiváló fizikus -, hogy mindnyájan túl vagyunk terhelve számokkal, és a feladat kicsi nekünk... Nincs véletlenül egy ember a közelben, aki nem végzett egyetemet, nem érettségizett, és épp csak hogy el tud végezni egy összeadást? Ilyen apró vitát csak törpék dönthetnek el.

És minõ szerencse! Van az Apostoloknál egy süketnéma csapos. Odahívták. Leültették. A vermuttól a lencsefõzelékig elébe tették a számoszlopot. Szuszogott. Nyögött. Sóhajtozott. Izzadt. Húsz percig tartott, amíg elvégezte az összeadást. Átadta az eredményt Fröhlich úrnak.

Fröhlich úr nem szólt semmit. Egy pillantást vetett az eredményre, s átadta az elsõ fizetõpincérnek, aki továbbította a másodiknak, aki némán letette a nagy fizikus elé.

Albert Einstein fölállt, leszámolta a pénzt, bõséges borravalóval megtetézve. És így szólt, a világ legszerényebb mosolyával:

- Uraim! Albert Einstein tévedett. Isten velük.

A személyzet sorfalat állt, és mélyen meghajolt a modern fizika úttörõje elõtt. Némán kisétáltak az étterembõl. Kint az utcán Albert Einstein - aki már nem mosolygott, sõt, nagyon gondterhelt arcot vágott - megkérdezte Szilágyitól:

- Mi a véleményed errõl a dologról, barátom?

- Nekem haza kell sietnem vacsorázni - mondta Szilágyi. - De azt hiszem, ezen a világon nem lehet segíteni.

30-as évek

 

A nagy küldetés

- Nincs kedve egy viaduktot felrobbantani, kedves Brosch?

Brosch gondolkozott. Azt se tudta, hogy szólítsa megbízóját, aki nevét (azaz álnevét) havonta változtatta. Az öreg anarchisták csak Csubnak hívták, mert ez volt a legelsõ álneve, még a nagy idõkben. Brosch azonban kezdõ volt a pályán, neki a Csub név nem mondott semmit. Megkérdezte hát, mi a helyes megszólítás.

- Szólítson D-Huszonegynek - mosolygott az éles arcvonású, de már hízásnak indult férfi. - De hát nem ez a fontos. Mit szól egy hegyi viadukthoz? A vidék gyönyörû, csupa hegy meg völgy, és a messzeségben a svájci havasok.

- Nem egészen erre számítottam - mondta Brosch -, de most, hogy végiggondolom, nagyon tetszik nekem a munka.

- Ennek igazán örülök - mondta Csub. - A reggeli gyorssal induljon Bécsbe, és menjen el a Kohlmarktra, Fraserhez. Attól mindent megkap. Egyelõre négyezer schillinget, a legszükségesebb kiadásokra. Aztán a papírokat. Igen használható papírokat fog kapni. Születési bizonyítványt, Brosch névre szólót - Ausztriában jól cseng ez a név -, katonai elbocsátólevelet és egy erdõmérnöki diplomát. Ha esetleg nagyothallást szeretne szimulálni, adunk róla klinikai bizonylatot.

- Nekem ez túl körülményes - mondta Brosch. - Én az egyszerû dolgokat szeretem.

- Ahogy akarja. De nézzen körül, mit kell tudnia egy erdõmérnöknek. Kap újraoltási bizonyítványt is, ezt kérje el Frasertõl, mert õ mindent elfelejt. Aztán kap tõle egy tehénbõr koffert, benne tizenkét csõben az ekrazitot. És el ne veszítse a kulcsát, mert úgy járhat vele, mint Bauer.

- Mit csinált Bauer?

- Ügyetlenkedett, amikor elvesztette a kulcsot - mondta kitérõen Csub. - Úgy nyissa ki a koffert, ahogy Genfben tanították. Ezt a térképet pedig tegye el.

Odatolta neki a vorarlbergi koronatartomány térképét. Megmutatta a vasútvonalat. A bludenzi vasúti állomást. Bludenzen túl két zárójel keresztezte a síneket. Ott a viadukt.

Brosch nézte az egymásnak háttal álló zárójeleket, és a szíve nagyot dobbant. Csub úgy vélte, nem szabad elsietni a dolgot. Brosch idõzzön Bécsben két-három hetet, de ha kell, egy-két hónapig is. És a helyszínre érve, ismerje ki alaposan a körülményeket, szerezzen barátokat, verjen gyökeret.

- Nem szeretném elkomplikálni a dolgot - mondta Brosch. - Szerzek egy menetrendet, egy kicsit körülnézek, hiszen csak egy nyugodt félórára van szükségem, hogy felkötözzem a tölteteket.

- Maga még fiatal - mosolygott Csub. - És egy viadukt nem szalad el.

Szigorúan a lelkére kötötte Broschnak, hogy ne hirtelenkedje el a dolgot. Inkább három évig tartson, mint hogy egy számítási hiba keresztülhúzza a nagy tervet. Ez a vasútvonal Ausztria ütõere, fontosabb a bodenbachi vonalnál is, amit szegény megboldogult Bauer elfuserált...

- Legyen ügyes - mondta búcsúzóul -, legyen türelmes. Az a viadukt megvárja magát.

Brosch hajlott a szóra. Három hétig ki se mozdult Bécsbõl, csak ingatlanügynökökkel levelezett. Egy hat hold körüli gyümölcsöst keresek, írta leveleiben, azon a szép, erdõben gazdag vidéken, Buchs és Bludenz között... Egy csomó ajánlatot visszautasított, mert Fraser azt mondta, alkudni kell. Végül elég olcsón hozzájutott egy szép családi házhoz, kétezer almafával, szép kilátással a Kloster-völgyre s egy merész ívelésû viaduktra, mely a Csub-féle utasításban 127/11 Q számú hídmû jelzéssel szerepelt. Aztán egy helybeli iparost szerzett, mert Fraser úgy vélte, a lakást festeni, mázoltatni kell. Május elsején Brosch beköltözött.

- Mondja csak, Rupprecht. Ki ez a csöndes ember?

- Nem ismeri a szomszédomat? Broschnak hívják, õ vette meg az almáskertet. Az elsõ termése rosszul ütött ki, de kivágta az elöregedett fákat, csemetéket vett, pár év múlva nagyszerû termése lesz.

- Nem látszik gazdálkodónak.

- De hiszen erdõmérnök! Mûvelt ember, jó szomszéd, és abban igaza van, hogy nagyon szelíd. Még egy rossz szót se mondott senkire.

És ez igaz volt. Az anarchisták többnyire szelíd emberek, mert ami bennük hevesség és indulat lappang, azt hidak és vasutak, miniszterek és lõszerraktárak számára tartogatják. Brosch - híven a Csubtól hallottakhoz - meglepõ gyorsan gyökeret vert. Összejárt a szomszédaival, tarokkozni tanította a csendõrparancsnokot, és a korai almák legszebbjeit mindig a plébániára vitte. Nem komédiázott; õ igazán szerette az embereket. Brosch csak a hatalmat gyûlölte, és nem nagyon kereste, kit jelöl e szó. Nem, nem a császárt! Ferenc József egyenes derékkal aludt a vaságyán, malátakávét reggelizett, maga is rab, rabja egy magasabb tiranniának, melynek már nem volt testi megjelenése, csak láthatatlanul uralkodott. Brosch ezt a testetlen zsarnokot gyûlölte csupán és mindazt, amit e zsarnok szeretett: a nagy hasú, füstös pályaudvarokat és a karcsú, lebegõ hidakat.

Ablaka a viaduktra nézett, de õ - bölcs óvatosságból - még a függönyt se húzta el soha. Inkább napszálltakor, amikor a hegyek közelebb jöttek, a szomszédok visszavonultak, leballagott a kert végébe, s egy vén lugasban üldögélt, könnyû fehérbor és giszhübli mellett. Ez volt az õ órája. Fölül az ég, alul a szakadék - és közbül a viadukt pengõ acélpántja... Szûk szemmel nézte a négy sarut, melyre majd ráerõsíti a robbanószert, s ilyenkor - bár a hideg futott át rajta - mindig megizzadt a homloka. Mikor már a harmadik almabora forrott, Fraser útján rejtjelezett levelet írt Csubnak: "Az elõkészületek csaknem véget értek. Új útlevelet kérek, hogy Svájcba mehessek, egy új gyújtózsinórt és egy parókát."

Ez idõ tájt történt, hogy hozzápártolt a horgászszerencse, ami nem biztató jel, mert minden viaduktrobbantó babonás. Nagy barangoló volt õ. Lassan kiismerte az erdõt, a tisztást, a patakot s annak egy helyütt szûkre szoruló medrét, a hajnali pisztrángles helyét... "Ma fogtam - hencegett - ezt a hat gyönyörû példányt!" - az esküvõt követõ lakomán. Özvegy Siebertné, akit nõül vett, olvadó pillantást vetett rá. Utána lencsefõzelék volt, nagy szemû, stockeraui lencse, töltött kappan, torta, gesztenyepüré. A plébános adomázott, Rupprecht jódlizott, az özvegy irult-pirult, mert Brosch, ahol érte, ott nyomkodta, nem tudott várni az a rossz kutya! És mind becsíptek a ravasz szûzbortól, csak õ nem; hiába, aki fémcsõbe fagyasztott ekrazitot õriz az ágya alatt, annak nem szabad.

Alkonyattájt, mint máskor, lesétált a lugasba; az izzó vörös égre rajzolva várt a viadukt. Brosch boldog volt. Ez nagyszerû trükk volt, az esküvõi móka, ezt Genfben egyszer majd tanítani fogják... Megírta Csubnak, hogy mihelyt beállnak a téli ködök, elvégzi a munkát, de a levelére csak nagyvártatva válaszolt Fraser: "Csub barátunk, akit ön D-Huszonegy néven ismert, egy hirtelen szívrohamnak esett áldozatul..." Ez fájdalmas hír volt, de a vasakaratú Brosch ezt is kiheverte, csak néhány hetet lézengett étvágytalanul. Aztán újra erõt vett magán, s egy éjjel kilopózott a házból. Ekrazitot nem vitt, nem is vihetett, mert világított a hold.

Most lépett elõször a hídra. Végigment a sínek mellett, s az elsõ pillérnél hasra feküdt. Óvatosan kitapogatta a sarut, s elégedetten nézett a mélységbe; itt, õalatta, még csak enyhén lejtett a sziklafal. Majd a nyereggerendán húzom végig a zsinórt - gondolta, s amikor föl akart állni, megcsúszott, és egyensúlyát vesztve legurult a sziklagörgetegen. Csak másnap találtak rá, vérébe fagyva, eszméletlenül.

- Csak egy kis friss levegõt akartam szívni - mondta a kórházban, amikor már beszélni tudott.

Az asszony ott virrasztott hétszámra mellette, de mire meggyógyult, õ esett ágynak. Ennyi izgalom után nem volt könnyû lefolyású a szülés; az elsõ fiú a Johann nevet kapta, Peter Paul lett a második, s a harmadikat - mert az asszony kislányt szeretett volna - Josef Otto Maria néven írták az anyakönyvbe. Sok gyerek sok gond, a fái is férgesedni kezdtek, aztán kitört a világháború, és Broschnak szigorú diétát rendeltek, mert sokszor súlyos epegörcsök kínozták. De õ szívós volt, ebbõl is kilábolt, hang nélkül viselte a fájdalmakat, s egy hosszú és dolgos élet alkonyán, hetvenkilenc éves korában, szép csöndesen jobblétre szenderült. A helység apraja-nagyja ott volt a temetésén.

Hét unokája - micsoda rakoncátlan kölykök! - mindent feltúrt a temetés után. Ágya alól egy csomó fényes rudat kapartak elõ, s üvöltözve bajvívást játszottak velük. A kisírt szemû özvegy azonban szétcsapott közöttük, elkobozta a rudakat, és a szemétládába dobta egy szõke parókával együtt az egész kacatot.

30-as évek

 

Tengertánc

Ebédnél kezdõdött a baj, amikor Olaj kezébõl kiesett a kés, és kivételesen nem nyelével, hanem hegyével esett a kõpadlóra. Elnyújtott, hosszú zizzenést hallatott, mint a csorba hangvilla; hangja idegtépõen vibrált az asztal alól, végigfutott a gerincen, és az agyba kergette a vért. Kamilla fölpattant és visított egy vérfagyasztót, de az ápoló rá se hederített, a kerti ágyásokat nézte az ablakból, és az ágyások közt egy rigót. Ezek - gondolta - csak visítoznak, de máskülönben nincs velük baj. A rigó ugrált, örült az életnek, az ápoló nézte, s örült a veszélytelen beosztásnak.

- Foglaljon helyet! - szólt rá Kamillára Olaj. - Mire való ez a visítozás?

Nem szerette a lármát. Jogász volt, amikor kitört a háború, és egy gránátnyomás billentette ki az egyenesbõl. Azóta mindentõl borzadt, ami golyók fütyülésére, gránátok sivítására emlékeztette. Kamilla viszont azt nem bírta elviselni, ha csillapították; most is remegni kezdett a szája, szeme kidülledt, fölkapta a padlóról a kést, és egy boldog sikollyal beledöfte az ápoló lapockájába.

A kés, az elõírás szerint, tompa volt ugyan, de a tompa kés is kés. Amikor az ápoló hang nélkül elõrebukott, mindnyájan fölugrottak az asztaltól.

Ami ezután következett, úgyszólván magától ment. Az ápolótól elvették a kulcsokat. Kinyitották az ajtókat, egyiket a másik után, osztályról osztályra haladva. A fölpattanó ajtókon, mintha ott várakoztak volna mögöttük, csak úgy tódultak kifelé a betegek. Dobogó lépések, kiáltások visszhangzottak a folyosón. "No még egyet! No még egyet!" - kiabálta a szkizofréniás Héring, ha egy ápoló vagy orvos került elõ valahonnan; zihálva, egy zongoraszékkel a kezében rontott neki, és úgy csapta agyon õket, mint a falon a legyeket.

Akit a zárt ajtók mögül kiszabadítottak, csatlakozott a tömeghez. Volt, aki zuhany alól jött, és víztõl csepegve, põrén követte õket; volt, akit elkábítottak, s most félig hunyt szemmel, tántorogva jött, álmában. Korec, akit nappal a rémek hajszoltak, éjjel pedig búskomorság gyötört, e túlfûtött percekben páratlanul életrevalónak bizonyult.

- Így nem mehetünk az utcára! - kiáltotta. - Fel kell törni a ruhatárt!

Feltörték a ruhatárt, és válogatás nélkül kapták magukra a ruhákat, ahogy jött. Olaj rózsaszínû flamingókkal díszített, nõi pongyolába bújt, és tûzoltósisakot csapott a fejére, Korec reverendát öltött, és - merész ízléssel - strucctollas kalapot keresett hozzá. Kamilla egy tábornok köpenyére lelt, esernyõt kötött a derekára, fejdíszül pedig rókamálas kucsmát választott, amilyent a máramarosi ószeresek viselnek. Szerencsére óriási volt a választék, s így még e kapkodásban, sietségben is sikerült mutatósan felöltözködniük. A fõorvost, aki váratlanul elõkerült, bepofozták a nõi illemhelyre, és rázárták az ajtót.

Leözönlöttek az udvarra. Széles jókedvükben már nem tudták, mit csináljanak; Kamilla a kardját forgatta, Rudolf császár a lengyel himnuszt énekelte gyermekhangon, Mohamet négykézláb mászkált, és fejével a feneküket bökdöste.

Ekkor Korec kiállt a kapu elé, és imponáló eréllyel rájuk kiabált:

- Ne lopjuk a napot! Sorakozó!

A megrémült kapus kinyitotta a vaskaput, és tisztelgett. A bal szárnyépületbõl kihallatszott az illemhelyre zárt fõorvos üvöltözése, amikor õk már kitódultak az utcára.

Olaj lépkedett az élükön, egyedül, mögötte Korec és Kamilla, és aztán a tömeg, teljes összevisszaságban. Héring, a legkövérebb, az oszlop végén futkosott, és zihálva próbálta õket megállásra bírni. "Vesztünkbe rohanunk - könyörgött -, ha nem szervezzük meg a dolgot!" Szervezésre azonban nem is volt szükség. A tömeg az ösztönére hallgat; most is akadtak egyesek, akik taxit kerítettek, és odakiáltották Olajnak:

- A Belvárosban találkozunk!

S már száguldottak is, hogy sorra vegyék a nagy állami tébolydákat, a kórházak elmeosztályait s az elõkelõ idegszanatóriumokat. Mindenütt kitárták a kapukat, feltörték az ajtókat, s már indult is a népözön a Belváros irányában. Mi szükség lett volna szervezésre? Sokan, akik csak házi ápolásra szorultak, mit sem tudtak az egész mozgolódásról, de egyszerre fölkapták a fejüket, kikászálódtak a karosszékbõl, sárcipõt húztak, és verdesõ cimpákkal, szimatolva, lobos szemmel meneteltek a város központja felé. Tömegével jöttek a kertvárosokból, sõt vidékrõl is, a menetrendszerû gyorssal. A tehetõsebbek, akik a család jóvoltából külországi fürdõhelyeken gyógyíttatták magukat, hirtelen megtorpantak a San Remó-i vagy gräfenbergi sétányon, félrehajtották fejüket, mintha valami távoli neszre fülelnének, aztán hanyatt-homlok rohantak a legközelebbi utazási irodába. A felkelés hírszolgálata nemcsak megbízható, hanem olcsó is volt.

A Belvárosba Olaj érkezett elsõnek. Héring egy nyitott társzekeret rekvirált, amin a vágómarhát szállítják a Közvágóhídra; ezen járták be az utcákat, ahol a járókelõk összeszaladtak, röhögtek és hangos megjegyzéseket tettek rájuk. Olaj nem sokat törõdött ezzel; emelt fõvel, keresztbe font karral szemlélte a gyülekezõ csoportokat. Egy idõ múlva intett Mohametnek, hogy szórja a kanálisba a konfettit; ettõl, amint az várható volt, elment a csõcselék kedve a nevetéstõl.

- Mi lesz a muzsikával? - érdeklõdött Olaj.

Ez Héring dolga volt, aki tüstént útnak indult, s kijelentette, hogy kizárólag önálló hangversenyeken szereplõ muzsikusok vagy legalábbis aktív zenetanárok kaphatnak helyet a zenekarban.

Ahogy õk sokasodtak, úgy nõtt körülöttük a tömeg. Elõkerültek az újságírók, de Olaj, akire valósággal záporoztak a kérdések, csak ennyit válaszolt:

- Egyelõre nincs mit mondanom - de úgy, hogy ettõl rögtön tágulni kezdtek a skriblerek, és a hátukon szánkázott a hideg.

Az igazat megvallva, se Olaj, se a mindig felhõkben járó Kamilla se merte remélni, hogy ekkora visszhangja lesz a megmozdulásnak. Az utcák - megannyi tölcsér, mely nyílásával a város központja felé nézett - öntötték a tömeget. Mindenünnen jöttek, egyre újak, kiapadhatatlanul. A járókelõknek most már nem volt nevethetnékjük. Valaki kihívta a rendõrséget, jött is két riadóautó, aztán még három, még hét, de ezeket valósággal felszippantotta a tömeg, mely egyszerre száz karral nyúlt a rendõrökért, elõbb a kardot, aztán a gumibotot szedték el tõlük, utoljára az egyenruhát. Le se kászálódtak a riadóautókról, csak ültek, dideregve, tenyerükkel szemérmüket takarva, rémült szemmel, aztán az egyik, akinek a félelemtõl egészen lila lett a szája, azt hebegte:

- Éljen Olaj!

Így kezdõdött a tánc.

De közben is nõttön-nõtt a tömeg. Jöttek a nem köz-, csak önveszélyesek, a félbolondok, a szelíd hülyék; jöttek az eszelõsök, az agyalágyultak, a kelekótyák. Jöttek a bogarasok, a félküllõsök, a bélyeggyûjtõk, a zavaros agyú feltalálók, a kisiklott zsenik. Jöttek a járda szélén járók és azok, akik pénteken nem ülnek vonatra. Akik alig várják, hogy egyszer a szemük láttára kiugorjék valaki az ablakon, és akik szívükön viselik a haza sorsát, de ütik-verik a gyerekeiket. Aztán azok jöttek, akiket félretoltak, leköpdöstek, víz alá nyomtak, kiröhögtek; és mindjárt utánuk a józanok és egészségesek. Bánatos zongorahangolók jöttek, rúdra fûzött kaktuszokat lengetve; sintérek, örökméccsel a kezükben, rideg lelkületû bankigazgatók, hárfázva. Petárdákkal jöttek a pártában maradt postáskisasszonyok, eljöttek a politikusok is, óriási olajfestményeket hordozva, melyeken nyugvófélben a nap, s egy anya az ölében ringatja gyermekét. Lihegve jöttek, borzas fõvel, verejtékben úszva; tolták, lökték, egymásba préselték egymást, mert mindenki attól félt, hogy lemarad.

A vezetõk - Olaj, Korec és Kamilla - a vágóállatok rekeszeiben állva, fegyelemre intették a tömeget. Héringet meg a zenekart a külvárosokba küldték, propaganda-hangversenyre; Rudolf császár a laktanyákat vette sorra, Korec a vízmûveket foglalta el, Mohamet a rádiót és a telefont. Egy helyütt, a Fiastyúk utcai Vénusz mozi gépházából revolverlövések fogadták õket, de mindjárt felgyújtották a mozit. (Két halott.)

Eközben vonaton és repülõgépen egymás után megérkeztek a külföldi barátok. Számuk légió; mutatóba itt csak azokat soroljuk föl, akik azt képzelték magukról, hogy õk egy sajt. (Gorgonzola Zürichbõl, Trappista Aix-les-Bains-bõl, s a londoni ideg- és elmeklinikáról egy köztiszteletben álló aggastyán, aki ötvenöt évet töltött egy rögeszme szolgálatában, oly eredményesen, hogy érkezésekor az egész repülõtéren sajtszag uralkodott.) Látnivaló, hogy egyik sem újonc a pályán, de minden harci tapasztalatuk ellenére Olaj egy fejjel kimagaslott közülük. Keveset beszélt, de mindig a kellõ szót mondta ki; a délutáni órákban szinte önmagát múlta felül... Estére eldõlt a küzdelem: gyõzött a felkelés.

Kihirdették az ostromállapotot. A Parlament palotájában ideiglenes börtönt rendeztek be; Olaj az õ párját ritkító, puritán gondolkozásával egy sonkafüstölõben ütötte fel fõhadiszállását. Innen vitték szét, táblaszalonnákra és füstölt oldalasokra írva, az elsõ nagy jelentõségû rendelkezéseket. A gyõzelem másnapján mindenki kapott egy tubus vazelint; többgyermekes családanyák - rangkülönbség nélkül - egy üvegvágót is kaptak, bukott leányok és hadiárvák egy zacskó madáreledelt. Halálbüntetéssel sújtották az üzérkedést, a körömrágást viszont tisztiorvosi engedélyhez kötötték. A nyelvészek javaslatára bizonyos szavak fogalmi körét kiszélesítették, fõleg olyan élelmiszerekkel kapcsolatban, melyek nem voltak kaphatók. Eszerint szabad volt a száraz kenyeret "vajas kenyér" néven enni, ha pedig valaki két fél zsömlét egymásra borított, azt teljes joggal nevezhette "sonkás zsömlé"-nek. Szegény sorsú személyek, akiknek nem volt pénzük villamosra, vasútra vagy színházjegyre, ezentúl fillérekért vásárolhattak olyan jegyeket, melyek a megszólalásig hasonlítottak az igaziakra, de mégsem jogosítottak se villamos-, se vonatutazásra, sem pedig színházba menésre. Az elsõ örömmámorban, a gyõzelem másnapján, ezrek és ezrek vásároltak olyan operajegyeket, melyekkel nem léphettek be az Operába.

Zúgtak a harangok, zászlódíszben pompázott a város, de a vidék is lángoló lelkesedéssel csatlakozott, sõt, külföldön nagy fölvonulásokat rendeztek a rokonszenv jeléül. Harmadnap népgyûlést hirdettek a Szabadság téren. Az úton félmillió ember állt sorfalat, a téren háromszázezren szorongtak, és várták Olajt, a "Fõtestvér"-t, a mellék-, a pót- és kistestvéreket, az öcsöket és húgokat, az egész díszes pereputtyot.

Amikor Olaj az emelvényre lépett, ablakok törtek be a tömeg ordításától. Aztán egyszerre csönd lett, súlyos, fülledt csönd; töltött ágyúk hallgatnak úgy, mint most a nép. Olaj fölszegte fejét, és beszélni kezdett. Hangja zengésétõl a Bazilika tornyában magától megkondult egy harang, s a virágágyakban elájultak az árvácskák.

Csak ennyit mondott:

- Egyedem, begyedem, tengertánc...

Nem is beszélhetett tovább. Ez több, mint amennyit az ember elviselni képes! A tömeg fölüvöltött, fölsírt, följajdult, eggyé vált és összefolyt. Kinek-kinek még megvolt a saját cipõfûzõje, fülcimpája, egyebe. De mi a fontos? A vér már közös edényzetben áramlott keresztül rajtuk, és közös lett bennük az akarat.

1937

 

Hova siettél??

Május huszadikán lejárt a vízumom.

Épp egy éve voltam Franciaországban, de a hatóságokkal mindaddig nem volt találkozásom. Most aztán lett lótni-futnivalóm, hogy több se kellett. A sok utánjárás, sorban állás két napomat vette el. A legszebb májusi napokat, melyek fényesek és hûvösek voltak, és megpendültek az üvegen, mint a frissen vert ezüstpénzek.

Délutánjaimat a Szent Genovéva könyvtárban töltöttem. Törzshelyem volt ott, majd egy esztendeje. Magában álló jelenség lehettem. Ha az altiszt odajött és megkérdezte, hogy mit óhajtok olvasni, nyugodt lélekkel válaszoltam:

- Mindegy. Ajánljon valami jót.

- Én ajánljak? - bámult rám az elején, mikor még nem ismert. - Nekünk hétszázezer könyvünk van, és közte harmincezer inkunábulum.

- Hát akkor hozza ide azt, amit a többiek beadtak - javasoltam.

Nekem mindegy volt. Oly csekély alaptõkével indultam rohamra a francia kultúra ellen, mintha valaki a Standard Oilt akarná kiragadni a részvényesek kezébõl, s nincs hozzá egyebe, mint egy olajpecsét a ruháján.

Mások határozott céllal jártak ide. Elõre megírt cédulákat hoztak, és átrágták magukat egy-egy részletkérdésen a szuvak türelmével. Nekem, mint a fecskének, egyszerre mindenfelé szabad volt repülnöm. Elolvastam Lespinasse kisasszony levelei-t. Elolvastam a Saint-simonizmus történeté-t, 1825-tõl 1864-ig. El a Katonai Szállítók Illetménytáblázatá-t, egy füzetet arról, hogy Mit tegyünk, ha salétromos a pincénk, aztán Franciaország Királyainak Válogatott Gondolatai-t. Két gondolat közt levehettem a polcról a Nagy Larousse-t, mert ami Cholesterin címszó alatt állt, éppoly fontos kinyilatkozás volt számomra, mint amit a kumis nevû erjesztett italról közölt. Egy év alatt a szuvak alig valamicskét araszoltak elõre, én viszont hétmérföldes léptekkel csörtettem befelé a francia nyelvbe és mûveltségbe. Egy év alatt a csecsemõ is megháromszorozza súlyát.

Huszonharmadikán úgy látszott, hogy aligha jutok el a könyvtárba. Délelõttöm azzal telt el, hogy kérvényt írtam egy kávéházban, s aztán sorba álltam a prefektúrán egy ablak elõtt, melyre az N, O, P és Q betûk voltak ráfestve. Mikor sorra kerültem, kiszólt a tisztviselõ:

- Hol vannak a fényképek?

Háromnegyed kettõ volt. Ötkor véget ért a félfogadás. Szerencsére mindjárt a sarkon, a boulevard du Palais-n fölfedeztem egy igazolványfényképekkel teli kirakatot. Kövér, borzas hajú, csipkeruhás asszony fogadott, hatalmas keblén akkora kámeával, mint egy kompótostányér. A kámeán Xerxész valamelyik csatája volt kifaragva.

- Három óra múlva lehet jönni a képekért - mondta.

- Az nekem késõ, asszonyom. Ötkor zárják a prefektúrát.

A kámea kék alapján fehér alakok öldökölték egymást. Egy ló két lábra ágaskodva épp levetette lovasát, akinek egy nyílvesszõ állt meg a torkában.

- Hiába - mondta az asszony. - Három óránál gyorsabban sehol a világon nem csinálják meg a képeit.

- De nekem ötig be kell adnom a kérvényt, asszonyom.

A haldokló lovason kívül hullák és lódögök is ki voltak faragva a kámeán. A hullák fölött egy szakállas perzsa diadalittasan röhögött.

- Ezt nézi? - kérdezte az asszony. - Már sokan megbámulták.

- Isteni darab - mondtam megbabonázva.

- Néhány szakértõ már meg akarta venni - mondta az asszony. - Fõleg külföldiek.

- Nem csodálom. Kisebbfajta vagyon lehet az ára.

Kezdett megpuhulni. Lágyan mosolygott, lekapcsolta, szeretettel nézte, majd visszatûzte a melltût. Akkora keble volt, hogy szöget lehetett volna bele verni.

- Ma már nem is látni ilyesmit - mondtam sóvár mosollyal.

- Családi ereklye - mondta ellágyulva. - Eredetileg Figueras herceg tulajdona volt.

- Az meg is látszik rajta.

- A hercegnél még a falon lógott. Én csináltattam belõle brosst.

- Ami az ön ízlését dicséri, asszonyom - jegyeztem meg.

Rám nézett, mérlegelve.

- Hát nem bánom - mondta hirtelen. - Két és fél óra múlva jöhet a képekért.

- Köszönöm, asszonyom. Akkor még beadhatom a kérvényemet, és még a könyvtárba menni is lesz idõm.

- Egészen kivételesen - mondta az asszony. - Sehol a világon nem kapná meg két és fél óra alatt a képeit.

- Nagyon szépen köszönöm.

- De ne szóljon senkinek. Mindenki másnak három óra.

Odakint sütött a nap. Ragyogva, vakítva, egészen különlegesen sütött, mintha a fotonoknak éppen tavaszi ívásuk lett volna, s mind ideözönlöttek volna, hogy megtermékenyüljenek a Citén. Átmentem a hídon, és lenéztem a vízre. Volt két és fél órám, és sütött a nap.

Arra gondoltam, hogy van két és fél órám, és azt csinálhatok vele, amit akarok. Arra gondoltam, hogy az ember addig fiatal, amíg héba-hóba van ilyen két és fél órája. Nem sürgetik. Nem várják. Nem marasztalják. Senkitõl sem fél, és senkit sem irigyel: csak van. Arra is gondoltam, hogy ez egyszer el fog múlni, de mindjárt elhessegettem ezt a gondolatot.

Aztán arra gondoltam, hogy Párizsban vagyok. Erre sokszor szoktam gondolni, mert ez ugyanolyan érzés, mint ha faragott melltûje van valakinek. Itt vagyok, s ettõl pezsgésnek indul a vér. Lehet, hogy egyszer másutt leszek, és gyötrõdni fogok, esetleg éhes vagy beteg, vagy a halálomon leszek, de most itt vagyok, és ezt már tõlem senki sem veheti el.

Aztán azon tûnõdtem, hogy lehet-e múló perceket egy kámeára vésni, és elvégeztem magamban, hogy ezeket a perceket lehet. Körülnéztem, hogy mi bennük a legillanóbb, mert ezt kellett legjobban megjegyeznem. Például elnéztem, hogyan csillognak a finom porszemek a levegõben. Megfigyeltem, hogy ahányszor átmegy rajta egy autóbusz, remegni kezd a híd a lábam alatt. Behunytam a szemem, s éreztem, hogy az Idõ kezd megalvadni körülöttem, ikrássá lesz, lassan folyó és forró, mint a láva. Álomszerû állapotba merültem. Egy vízözön elõtti kullancs szunnyadhat így, egy jégbe fagyott masztodon hasára ragadva. Mikor a szememet újra kinyitottam, már tudtam, hogy végérvényesen enyém lett ez a perc.

Órámra néztem. Két óra húsz; csak öt percet pocsékoltam el az örökkévalóságból. Mint aki dolgát jól végezte, lesiettem a metróba, jegyet váltottam egy éppen induló szerelvénybe. Amikor az embernek két és fél órája van, mindegy, hogy milyen szerelvényre száll. A harmadik megállónál átszálltam; amikor a kocsi elindult az Operától, és az ajtók becsapódtak mögöttem, akkor vettem észre azt a lányt.

Még nem a lányt, csak egy csíkot a homlokából, egy csücsköt a hajából, s egy féltenyérnyit a vállából, mert nagyon sokan utaztak ebbe az irányba. Ennyit láttam belõle, de ebbõl a kevésbõl, mint egy etruszk váza cserepeibõl, összeállt elõttem az egész. Rozsszõke hajából azt következtettem, hogy a szeme csak sötét lehet; válla a melle formáját, csuklója a bokájáét jósolta meg. Késõbb, amikor az utasok kezdtek leszállni, láthattam, hogy nem akartak becsapni a cserepek.

Az Opera és a place Balard közt rengeteg a megálló. Valahol leszállt. Mint akit madzagon húztak, mentem utána. Még sohasem jártam Párizsnak ezen a részén. Egy rövid utcán s egy téren vágtunk át, ahol a legtöbb üzlethelyiségre cédula volt ragasztva, hogy kiadó. A kapuk elõtt macskák sziesztáztak; lustán, de megértéssel néztek utánam, mert õk is ismerik ezt a szenvedélyt.

Az ember mindig azt szereti legtovább a nõkön, amit legelõször vett rajtuk észre. Nekem a szemöldöke tetszett a legjobban, mely oly merészen ívelt föl a tiszta homlokára, mint egy üdvözlõrakéta az égre. Hamvas arcbõrû, keskeny és elmélázó arca volt. Vannak nõk, akik kislánykorukról fogva fél nap hosszat képesek eltûnõdni azon, hogy ha férjhez mennek, a küszöbön kívül vagy belül lesz-e a lábtörlõ, s ha majd megszületik, milyen névre keresztelik a gyereküket. Ennek a lánynak is ezek az édes gondok tükrözõdtek az arcán. Mikor befordult a sarkon, észrevettem, hogy egy érett szépségszemölcs sötétlik szellõs és magas halántékán. Sietni kezdtem, hogy utolérjem.

Léptem zajára visszafordult, aztán megállt. Odamentem hozzá.

- Úgy rémlik - mondtam -, hogy együtt jöttünk a földalattival.

- Igen - mondta.

- Ha nem tévedek, maga az Operánál szállt fel.

- Nem - mondta. - Én már a place Saint-Michelen felszálltam. Láttam is magát, mikor átjöttem a hídon.

Csak bámultam rá. Ami eddig véletlen volt, eleve elrendelés lett. A csillagokba volt fölírva, harmincmillió éve, hogy én jegyet váltsak a földalattira.

- Hol látott engem? - kérdeztem hebegve.

- A hídon állt, és behunyta a szemét.

Lassan elindult. Némán vele mentem. Nem beszéltünk, de lépéseink mindjárt összehangolódtak. Csak most vettem észre, testközelbõl, hogy a járása is milyen szép. Rakott szoknyája alatt ringó csípõje, a mosóvászon blúzban tevékenykedõ melle, kezében lóbázó, sásból font retikülje oly pontos taktusérzékkel tartotta járásunk ritmusát, mintha testének minden porcikája külön-külön is tudná, hová megyünk.

- Maga nem francia? - kérdezte.

- Nem.

- Érdekes - mondta. - És kivel él itt?

- Csak egyedül - mondtam.

Ez valamiért meghatotta.

- Istenem - sóhajtotta, és gyengéden rám mosolyodott.

A legszebb szerelmek szánalomból születnek. S a meghittségnek azon a legelsõ lépcsõfokán, melyre mi ketten oly gyorsan fölléptünk, már õ is igényt tartott az én részvétemre.

- Én is egyedül élek itt - mondta.

- Hát maga nem párizsi? - kérdeztem.

- Nem - mondta, egy kis sóhajjal. - Én Arc-en-Barrois-ban születtem. Ott tûlevelû erdõk vannak - tette hozzá.

Hátrafordult és felnézett az égre. Talán arra van Arc-en-Barrois. Én pedig láttam õt lerohanni egy vízmosáson, sûrû fenyves erdõk közepén, átugrálva a görgetegköveket, miközben rozsszõke haja varkocsba fonva lobogott utána. Lent, az erdõ alján terült el Arc-en-Barrois.

- Szép lehet ott - mondtam.

- Haute-Narne megye nagyon szép - mondta a lány. - Kár, hogy nem ismeri.

- Pedig szívesen megismerném.

Megállt, rám nézett, fölragyogott a szeme.

- Hát jöjjön el egyszer! - kiáltotta. - Nincs messze, és ideális a vonat-összeköttetés.

- Talán a nyáron - mondtam.

Öröme rám is átragadt. Útitervet csináltunk. Õ az összes vonatok indulási és érkezési idejét ismerte; én megígértem, hogy kölcsönkérek valakitõl egy fényképezõgépet. Összekarolva és tervezgetve mentünk tovább. Az õ édes gondjai eggyel megszaporodtak, nem bírta eldönteni, hogy a két számba jöhetõ arc-en-barrois-i vendéglõ közül melyikbe menjünk ebédelni.

- Nem szomjas? - szóltam egyszer közbe.

- Nagyon - mondta. - De én csak vizet iszom - tette hozzá, amikor beléptünk egy bisztróba.

- Én a csípõs vizet szeretem - mondtam.

- Én is - mondta, és boldogan felkacagott.

Hasas, zöld színû üvegben tették elénk az ásványvizet. Rögtön elfutotta a pára. Nagyon hideg volt a víz, és úgy szúrta a nyelvünket, mintha éles jégszilánkokba haraptunk volna.

- Milyen szép szeme van - mondtam elfogódva.

- A magáé viszont kék - válaszolta a lány.

Céltalanul kóboroltunk, és sokat fecsegtünk. Néha minden ok nélkül állva maradtunk, és meg-megbámultuk egymást. Ha egy kis idõre kikarolt belõlem, mindjárt gépiesen összekulcsolódott a kisujjunk; élet-halál kérdése volt, hogy legalább egy ponton érintkezzünk. Semmivé váltam volna nélküle, hasznavehetetlen limlommá, mint egy olló fele. Egyszer, mikor éppen álltunk, kutatóan nézett a szemembe.

- Hány éves maga? - kérdezte gondterhesen.

- Huszonhét.

Vállamra hajtotta fejét, megkönnyebbülten sóhajtott és továbbment.

- És maga? - kérdeztem.

- Én húsz. De mindenki azt mondja, huszonnégynek látszom.

Én is annyinak néztem. Boldoggá tett, hogy még csak húsz. E korkülönbség egyszerre szilárdabbá és idõállóbbá tett mindent. Õ aztán egy bizonyos Madame Michelrõl mesélt, a lakásadónõjérõl, aki nagyon szigorú és fukar, de csupa szív. Este nyolckor otthon kell lennie, tízkor el kell oltania a villanyt. A vécében sem szabad villanyt használnia, csak be- és kimenetelkor gyújthatja meg a lámpát. Viszont Madame Michel kimossa és kivasalja az õ fehérnemûjét, amire pedig nem volna köteles, mert a szoba bérében nincs benne a mosás. Õ pedig azt vallja, hogy az olcsó fehérnemû is lehet szép, ha tiszta. De akkor ami fehér, legyen olyan fehér, mint a hó...

Ettõl összeszorult a szívem, magam sem tudtam, miért. Mint a hó! Nem tudtam hová lenni az elragadtatástól. Közben-közben én is hasznát láttam a Szent Genovéva könyvtárban töltött óráknak. Hogyan törtek be a markomannok Itáliába? Mik a rózsakertészet kártevõi, és hogyan védekezhetünk ellenük? A legjobban az tetszett neki, hogy a Szajna tükre hetven méterrel magasabban állt a harmadkorban, mint ma... Felnézett a magasba, s összeborzongott, mintha csak átmenetileg ért volna véget a harmadkor, s holnap talán újra elönti a várost a víz...

- Milyen porszemek is vagyunk mi, emberek! - sóhajtotta.

Ettõl kezdve komolyabb tárgyakról beszélgettünk. Én közben kíváncsian nézelõdtem, mert elõször bolyongtam Párizs külvárosi utcáin. Különösképpen otthonosan járkáltam ezeken a köveken, pedig minden más volt, mint ahol eddig megfordultam. Itt minden ridegebb volt, de valódibb. Itt nem árultak drága piperecikkeket, nem árultak könyvet, kevesebb volt a dísz, soványabbak a fák, kopárak a kirakatok. A kereskedõk csak azt tették ki, amire a környék lakóinak elég volt a pénzük. A szép kirakat: szép hazugság. Itt igazat mondtak a málló vakolatú falak, az erkélyen száradó férfigatyák s a fodrásznál ülõ nõk, akik a napon szárítják frissen festett hajukat, a boltajtó elõtt. A nõk is õszintén hazudnak itt. A mozik sem ragyogtak neonfényben; csak az volt kiírva, mit játszanak és mibe kerül a jegy.

- Nincs kedve moziba menni?

A film közepére érkeztünk. Banditák kínoztak egy fiatal lányt, aki póznához kötve is szépen énekelt. A gyorsvonati síneken már vágtában közeledett egy lovas. Amikor a lovas elõvette pisztolyát, megcsókoltam a lányt. Attól kezdve mindig csókolóztunk, amikor nem volt nagyon izgalmas a film. Az ülés bársonya átmelegedett alattunk. Lélegzetünk egyre rövidült, mintha hegynek futottunk volna. Késõbb, amikor a lovas nyergébe emelte szerelmesét és énekelve elnyargalt vele az ingoványba, a lány kigombolta blúzát és szívére vonta kezemet, ahogy vak embert vezetnek be egy lakodalomba. A szünetben otthagytuk a mozit.

Órámra néztem.

- Sietsz? - kérdezte a lány.

- Ráérek.

- Tudok itt egy kis penziót - súgta a fülembe. - Nagyon tiszta, és nem drága.

Õ ment föl elõbb, én az utcán vártam. Már akkor jó messze voltunk a mozitól, de idehallatszott a csengõ berregése, mely a következõ elõadást jelezte. Aztán megjelent a lány.

- A tulajdonosnõ nagyon fél a tûztõl. Azt mondtam, hogy nem vagy dohányos.

A tulajdonosnõt nem láttam, de õ ott leskelõdött egy résre nyitott ajtóban. Bizonyára azt nézte, nem vagyok-e dohányos. A szobában négy nyelven ki volt írva: "Tilos a dohányzás", és közvetlenül a pamlag fölött piros kézifecskendõ lógott, melyen tûzvész esetén meg kellett nyomni egy fogantyút.

- Ne haragudj - mondta a lány, amikor körülnéztem a szobában; aztán hozzám simult.

Tiszta volt, mint egy csillag. Jó szagú, mint egy nyári reggel. Természetes, mint egy pohár friss víz. A szerelemben a romlottság ott kezdõdik, ahol a rítus. Õbenne ennek semmi nyoma sem volt. Minden mozdulata, mint a kézzel festett porcelán, melybõl csak egy készül, s azért ilyen drága és becses.

Ott kellett volna maradnom, abban a légypettyes szobában. Másnap munka után megvárni, egy átzsírosodott zacskóból zsírban sült krumplit vacsorázni. Egy hét múlva, mikor berregni kezd a csengõ, megnézni az új filmet a moziban. Tíz év múlva megkérdezni tõle, hogy szeret-e még. Minden cigaretta után ablakot nyitni, nehogy a tulajdonosnõ szimatot kapjon... De én az órámra néztem.

- Sietsz? - kérdezte.

- Nem sietek - mondtam, de cihelõdni kezdtem.

Az órám háromnegyed négyet mutatott. De bennünk is van egy óra, mely ostoba és kegyetlen, mint minden gép. Ez azt ketyegte, hogy ötig van félfogadás a prefektúrán, és hatra a könyvtárban leszek. De lehet, hogy nem is törõdtem vele, hiszen másnap is ráértem volna odamenni. Lehet, hogy csak egy cigarettát kívántam. Jobban a szoba homályánál, jobban az újra összeölelkezésnél, jobban még annál az eredendõ vágynál is, hogy mások legyünk, mint amik vagyunk. Talán azt hittem, hogy Párizs kimeríthetetlen, az ifjúság végtelen, és holnapra is jut majd egy ilyen találkozás. Ilyen semmiségeken fordul meg a sors.

- Milyen hosszúkat lépsz - mondta. - Hová sietsz?

- Nem is tudom - mondtam, és lelassítottam a lépteimet.

Ugyanazokon az utcákon mentünk visszafelé. De visszafelé minden út rövidebb, mintha idõközben összébb tolták volna a házakat. Egyszerre ott álltunk a metróállomásnál.

Nem tudtunk mirõl beszélni. Álltunk, és néztük egymást.

- Ráérsz ma este? - kérdeztem egy idõ múlva.

Megrázta fejét.

- Nekem este nyolcra haza kell mennem.

Megint hallgattunk. Hirtelen fölnézett a villanyórára, s én önkéntelenül követtem tekintetét. Négy óra volt.

- Viszontlátásra - mondta, és gyorsan odanyújtotta a kezét.

- Viszontlátásra - mondtam, s eszembe jutott, hogy sem a nevét, sem a címét nem tudom. De most már késõ lett volna megkérdezni; hirtelen sarkon fordult és elment. Utánanéztem, míg el nem tûnt az útkanyarulatban, aztán lementem a lépcsõn, és beszálltam egy metróba az Opera felé.

- Most lett kész! - kiáltotta örvendezõ arccal a fényképésznõ, és kivette a szárítóból a képeket. - Nézzen az órára, hogy meddig tartott.

- Épp két és fél óráig tartott, asszonyom.

- Na látja - mondta az asszony elégedetten. - Mind a ketten pontos emberek vagyunk.

Mielõtt borítékba tette volna, egy kis itatóspapírba csomagolta a még nedvesen csillogó fényképeket. S mikor az ajtó felé indultam, utánam szólt:

- Sehol a világon nem kapná meg ilyen gyorsan a képeit.

1939

 

Püspökkenyér

Éhséget nem éreztem akkor. Pedig a szakértõk, akik nem három, de harminchárom nyarat töltöttek itt, gyakran mondták, hogy ünnepnapon erõsebben gyötri az embert az éhség. Lehet ugyan, hogy ez csak az egyház ünnepeire érvényes, és nem vonatkozik a nemzetéire; végre is mi köze az idegennek a Bastille bevételéhez? Átvágtam a Hölgyek Tornyáról elnevezett utcán, és az Opera felé tartottam; itt megnéztem az órát. Öt órát és egynéhány percet mutatott: errõl sok mindenféle jutott az eszembe. Mindenekelõtt Anna, a Kitaibel Pál utcában; ilyenkor párolgó tejeskávét iszik, sok föllel, kuglóffal; a kuglóf sárga tésztabuborékjai közt szeszélyesen kanyarog a kakaó barna csíkja, egy magyaros motívum. Elhessegettem ezt a parázna képet; arra gondoltam, hogy éppen két napja nem ittam kávét, és hetvenkét órája az utolsó étkezésemnek. Ettõl elszomorodtam, jóllehet tudtam, hogy nem az én hibám. Az ember élõsdi lény, szimbiózisban él a sült krumplival, a pirított borjúmájjal meg a hónapos retekkel. Az ember, sajnos olyan, mint a fagyöngy: életének mindig egy idegen élet az ára. A baj az, hogy nem tudok szénsavat asszimilálni, és esõbõl, napsugárból, levegõbõl élni, mint a növények. Nem tehetek róla. Az az õsöm felel érte, aki ezt az átkozott fagyöngyéletet választotta, ott az õsi mocsárban, planktonkorában. Valamennyi üköm könnyelmû volt. Ha mandulafa lennék a boulogne-i erdõben, vagy valami együgyû kis virág a Kitaibel Pál utcában, Anna kertjében, ha lila pávaszem lennék, vagy sárga pipitér, piros rétike avagy jézusszív, mit bánnám akkor, hogy hetvenkét órája nem láttam rostélyost!

De büszke is voltam erre a hetvenkét órára, kihúztam magam, és szívesen kiszámítottam volna percekben vagy másodpercekben koplalásom idejét, ha tudtam volna fejben szorozni. Tizedikén még az urak módján éltem, reggelivel, ebéddel, vacsorával; tizenegyedikén már csak vacsorára futotta, tíz frankból, Roger-nál. Még így is maradt volna az ünnepre egy tízes, ha oda nem jött volna Roger, a fõnök! De odajött és leült, és déliesen a fülembe dúdolta, hogy van egy üveg 96-os calvadosa. Kilencvenhatos calvados! Agyamba szaladt a vér: "Hozzad" - mondtam, és Roger szaladt. De én errõl se tehetek, lévén ez is családi örökség. A hagyomány szerint Gedeon bácsi, a debreceni Bikában, tizenkettõ nyarán egy ültõ helyében elpucolt ötvennégyezer forintot, lórumon. De hogy még mindig maradt huszonöt forintja, hamarjában bevágta a tükröt. "Most legalább blank vagyok" - mondta volt Gedeon; én ugyanezt mondtam Roger-nál.

Mégse voltam éhes. Gyenge voltam, mint aki villásreggelire túl sok bresti osztrigát evett és elrontotta a gyomrát. "Legjobb, ha kikoplalod - mondják ilyenkor -, csak egy üres teát igyál. Vagy semmit, az még jobb." Én a semmit választottam. Imbolyogva jártam, roggyanó ízületekkel, mint a lábadozók; az Edward VII.-hez érve befordultam a kapun, kikerestem egy kényelmes bársonyzsöllyét a társalgóban, és unatkozni kezdtem. Csak választékos környezetben szabad koplalni. Koszos külvárosban, ótvaros szegények körében is lehet éhezni, de micsoda szenvedés az! Míg itt, ebben a dús fogadóban, golfütõs öregurak és tengerentúli leányok között, el bírom magammal hitetni, hogy hiányos táplálkozásom nem kényszerûség, hanem egy bogaras ember szeszélye.

Késõbb átballagtam az írószobába, és magam elé tettem a kék címeres levélpapírt. "Édes Mama - írtam -, a három ünnepnap idejére ideköltöztem, mert a Mártírok Hegyén éjjel-nappal szól a zene, és nem lehet tõle aludni. Tudatom azt is, hogy már találtam mosónõt, amilyent Mama gondol, a tisztítóban csakugyan klórral mosnak, ebben is Mamának volt igaza." A másik levél Annának szólt. "Tegnap jártam Bloch úrnál, a cikk miatt. Mikor meglátott, többször is megrázta örömében a kezem, és hajlongott és így szólt: »Köszönöm, édes úr - mert ez itt szokás -, a cikke nagyszerû és roppant idõszerû.« Tüstént rendelt egy cikksorozatot a magyar szabadságharcról; különösen Branyiszkó ostroma tetszett neki, meg az a rész, mikor Táncsics urat kihozzák a börtönbõl. »Ezt írja meg párbeszédesen, ez fog tetszeni a részvényeseknek.« Adott ezer frank elõleget, és megígérte, hogy karácsonyra leszerzõdtet állandó munkatársnak. Akkor persze idejössz te is, kiveszünk egy fõbérleti lakást, már találtam is egyet Montrouge-ban, le is foglalóztam. Te meg keress valami virágos függönyanyagot, mert az Pesten olcsóbb."

Mikor a Concorde-ra értem, sötét volt. A téren hangtalanul, széles ívben keringtek az autók, s mikor megálltam az obeliszk alatt, úgy látszott, maga a tér forog, csillogó fényeivel, ugyanazon az elliptikus pályán, mint a föld. Meg kellett kapaszkodnom. Lassú ívben mozogtak a lámpák, a diadalív, Strassburg szobra meg a többi, mind, egy kísérteties keringõ ütemére. "Kyrie!" - kiáltottam és belevetettem magam a forgatagba; nagy nehezen átevickéltem a téren, át a hídon, s keresztülvergõdve számtalan kacskaringós utcán, eljutottam a Parnasszus dombjára.

Itt már javában állt a bál. Minden második utcában zene szólt, és táncolt a nép. Iszonyú tömeg sodort magával, bágyadt és álmos voltam, de megállni nem lehetett. Csak a Szent Domonkos utca sarkán jutottam lélegzethez. Itt három vagy négy zenekar játszott, és mindenki táncolt. Nekidõltem egy lámpaoszlopnak. "Ideje lenne valamit harapni" - gondoltam; körülöttem táncoltak vagy ettek, még olyan is akadt, aki tánc közben evett. Eszembe jutott, hogy Párizsban csak szegény embert ismerek, méghozzá olyan fajtát, aki maga is csak szegényeket ismer. Igaz, Robertnek van egy gazdag nagybátyja, de az Besançonban lakik; messze van ide. De azért minduntalan fölmerült elõttem a nagybácsi, amint éppen vastag és véres húsokat eszik Besançonban, mustárral.

Egy taxi állt meg a közelemben, és egy törékeny leány szállt ki belõle. A villanyfényben csak annyit láttam, hogy nem fehér bõrû; maláji lehetett vagy japán vagy szingaléz. Hozzáléptem és kalapot emeltem. "Madame - mondtam gálánsan -, szánja nékem a következõ táncot." Zavartan nézett rám. "Nem is ismerem magát." - "Sebaj" - legyintettem elnézõen. Csak a járdáról léptünk le, és máris elkapott a forgatag. Néhány percig szótlanul keringtünk. "Maga maláji?" - kérdeztem aztán, s õ csodálkozott. Fekete haja volt, a két fekete szeme két karbunkulus. "Annamita vagyok." Elszégyelltem magam. Mit is tudok Annamról? Ott van valahol Ázsia déli csücskén, ahol az a nagy rendetlenség van. Onnan származunk, az volt a bölcsõ. "Asia est vagina gentium". De az idõ tájt még a fákon ültünk, datolyán híztunk, és az ásítozó aligátorokat kókuszdióval hajigáltuk meg. "Maga hová való?" - kérdezte õ. "Magyarországra." Most rajta volt a pirulás sora; tûnõdni látszott. Késõbb földerült az arca. "Akkor maga magyar?" - "Az vagyok".

Ennek - nem tudom, miért - megörült, közlékenyebb lett. "Az én atyám Lwaf herceg, Baigoi királya, de õt bebörtönözték és minket számûztek. A bátyámmal élek itt, aki jogot tanul. A nevem Ly. És maga micsoda?"

Mit mondjak? Egy hercegnõnek, hogy indigópapírral ügynökölök? "Épp most végeztem el az orvosi egyetemet" - közöltem könnyedén. "Akkor üljünk le valahová." - "Szívesen" - mondtam én, és leültünk egy kerek asztalkához. Ly hercegnõ egy Mandarint rendelt, én követtem a példáját. A Mandarin piros ital, és semmi köze a mandarinhoz; boszorkák vérébõl párolják, és bakkecskék porrá tört szívét áztatják meg benne. Máskor három pohártól csíptem be; most elég volt ránézni, máris forgott körülöttem a világ. Ly hozzám fordult.

"Beszéljen az atyjáról. Vagy õt is bebörtönözték?" - "Nem. Õ szabad." - "És hány rabszolgája van?" - "Nálunk nincs rabszolgaság." Ez meglepte. - "Hát akkor ki mûveli a földet?" - "Rabok - mondtam. - Akiket bûnösnek ítélt a bíróság." - "Milyen praktikus! Így legalább nem lázadnak föl." Hát azt nem, mondtam, annál kevésbé, mert a gyilkosokat párosával láncoljuk össze, az apagyilkosokra húszfontos kölöncöket szoktunk kovácsolni. A pénzhamisítók csak ötkilósat kapnak, a részegesek, a káromkodók, vagy akik szidalmazni merték a bíróságot, csupán egy vaskarikát a nyakukba, épp csak hogy el ne szökhessenek. "Hogy lehet így szántani-vetni?" - kérdezte Ly. - "Nehezen - mondtam. - Ettõl aztán elég rosszkedvûek a magyarok. És magának hol van a kedves bátyja?" - "Otthon fekszik, mert beteg. Tudja mit? - ugrott föl. - Jöjjön, nézze meg. Én sejtem ugyan, mi baja... de csak jöjjön!" - kiáltotta és már ment is. Pincért sehol sem láttam, talán engem se láttak. Ly belém karolt; a vállamig ért. Az emberek utat engedtek nekünk, Ly szépsége meglazította a legsûrûbb tömeget. Elfelejtettem mondani, hogy olyan légiesen szép volt, mint egy jáspisba vésett táncosnõ. Hallgatva mentünk, mámoros voltam, a Mandarin megtette kötelességét.

"Itt vagyunk" - mondta Ly. Drága és pompás szállása volt, három szoba a félemeleten. A harmadikban feküdt a báty; nagyon hasonlított Lyre: egy másik annamita volt. Csak a szeme nem olyan fürge, bogárfekete, mint a lányé; a szeme mereven nézett, és kék volt, kék, mint a nefelejcs. Vannak szemek, melyeket csak a nefelejcshez lehet hasonlítani; ez olyan volt. "Hogy hívják a bátyját?" Ly megmondta. A bátynak is rövid neve volt, Dé vagy Pé vagy Ef: nem emlékszem már pontosan. Megfogtam a csuklóját; az ütõér nem vert, a kéz hideg és merev. Szegény Ef halott volt, halott, mint egy ametiszt. Akármelyik orvos észrevette volna. "Hercegnõ - szóltam elfogódva -, ha Pé reggelre se tér eszméletre, el kell a legrosszabbra készülnie. Ne sírjon, Ly, ne sírjon! Attól félek, nincs remény." Ly erõs maradt. "Nem sírok - mondta -, van otthon még huszonegy bátyám. Magának mennyi van?" - "Csak kilenc" - válaszoltam szerényen, és leültem, mert nagy álmosság vett rajtam erõt. De ekkor a pohárszéken jókora darab süteményt pillantottam meg; tüstént éber lettem. Éppen olyan volt, mint egy püspökkenyér. Fölkeltem és a kezembe vettem. "Nicsak - gondoltam -, püspökkenyér! Mama se süthetne különbet." Édes vaníliaszaga volt, a tésztában dió, mazsola, dinnyehéj, egy drága mívû mozaik. Egy darabot letörtem, de Ly felsikoltott. "Ne! - kiáltotta -, az Ke-Wi!" - "Hát aztán? Azért megízlelhetem?" - de õ kivette a kezembõl. "Nem szabad - szólt aggódva -, hátha mérgezett? Ha megverték szemmel? Ha átokkal babonázták meg?" Elvette és visszatette az asztalra. "Most menjen - mondta aztán -, én virrasztok vele. De holnap, ha erre jár, látogasson meg." Bõrtarsolyába nyúlt, és egy apróra hajtogatott bankót vett elõ. "Ezt nem a barátnak adom - úgymond finoman -, hanem az orvosnak. Köszönöm, hogy eljött és segített a bátyámon." Szép, fehér tízfontos bankó volt, önérzetes, kacskaringós aláírásokkal. Új volt, nem sokat forgott izzadt kezek közt; tegnap ez a pénz még nyersanyag volt, kopra, gumitej, szantálfa, quebracho. A kísértés nagy volt, rettentõ nagy: ha elfogadom, a rizsföldek poshadt szagát fogadom el, annami szüzek verejtékét, kávéhántolók kalamolását, gyapotgyûjtõk hajladozását. De nékem azonmód az agyamba futott a vér, a Gedeon bátyám vére. "Ly - mondtam -, tegye el a pénzt." Kezet nyújtottam. A hercegnõ elpirult, felágaskodott, és csókra csücsörítette ajkát, õsi annami szokás szerint. Megcsókoltam. Aztán a pohárszékhez léptem. "A Ke-Wit - szólottam eltökélten - elviszem magammal. Megvizsgálom, van-e benne méreg." - "Jó - bólintott -, vizsgálja meg. És holnap megmondja." - "Igen, holnap megmondom."

Lementem a lépcsõn, ki a kapun, átvágtam az utcán. A Rue de Rennes-en leültem egy padra, és óriási darabokat törtem a tésztából. Édes és illatos volt, otthon se lehetett volna jobb; szemlátomást nem volt rajta átok. Vagy mégis? Jóllakni ugyan jóllaktam vele, de tüstént rám tört egy új és immár csillapíthatatlan éhség vagy inkább hiányérzet vagy még inkább betegség, aminek a Kitaibel Pál utca lehetett volna az egyetlen orvossága.

Mi dolgom itt, Anna? A Kitaibel Pál utca nem akar viszontlátni, a Rue de Rennes pedig nem fogad be. Igaz, a világ minden számûzöttjének francia az anyanyelve; felejtsek el magyarul beszélni? Élõ és halott annamiták között énbelõlem is élõ vagy halott annamita legyen?

Körülnéztem. Csönd volt. A bálnak vége, az utca kongott az ürességtõl, és Issy felõl véresen bukkant föl a nap, mint egy távoli, ijesztõ robbanás, amit a hatóságok eltitkolnak a nép elõl, de vörösen fénylõ üvegekkel már feltûnt az elsõ autóbusz.

1941

 

Ifjúság, ifjúság

Körös-körül, a nyugtalan táj fölött hóbortos felhõk kalandoztak, lõporfüst kóválygott a levegõben, vörös tócsák csillogtak a földön, mint egy csataképen, melyrõl elvonultak a küzdõk. Egy eltévedt trombitahang keringett a völgyben, aztán irányt vett, és elszállt a lucerna felé, lassulóan, lombhullóan, mint fészke körül a fácán. Csönd lett, csak odaát, a Dnyeper túlsó partján dörrent meg egy puska, váratlanul, de veszélytelenül, mintha nem élném, csak elmesélném. Nikoláj megfogta a karomat. "Már észrevettek, kapitány! Vágjunk át a kukoricán, ott fedezve leszünk!" De nékem Mária Valéria járt az eszemben. Hogy örülne, ha látna fehér zubbonyomban, szívemen a Vladimir-renddel, az óvatos Nikoláj oldalán, aki újra csak intett: "Térjünk le, kapitány! Egy üteg áll a túlsó hídfõn!" Ágyúk is? Annál jobb! Ha nem egy, de száz ágyú, ha ezer lövész, s ha maga Murat állna ott, marcona testõreivel, akkor se térnék le az útról. Nem fog azon a halál, aki a cár képét hordja a mellén és Mária Valériáét. "Csak elõre, Nikoláj - buzdítottam bátran -, hogy büszke legyen rád Kutuzov!"

De ekkor megszólalt egy hang. "Kukucs" - hívott, s megrezzentem. "Szerbusz" - köszönt, és felébredtem. Mária Valéria állott elõttem: rohanvást tértem vissza hozzá, birodalmakon és századokon léptem át. Messzirõl jöttem, a zöld vadászmezõkrõl, kék Óperenciából, a Dnyeper-parti csatából; a száguldástól tüzelt a szemem, Mária Valéria azonban nem vette észre, mert a nõk mindig ott vannak, ahol éppen vannak, és nem is kívánkoznak másfelé. "Szervusz" - mondtam nagy sokára, s akkor már tudtam, ki vagyok, mi vagyok, hol vagyok. Haj bizony nem Kutuzov délceg huszárja, s Mária Valéria se sétál a Carszkoje Szeló-i nyírek alatt, csipkeuszályosan, habos napernyõvel, négy fehér agárral, de itt áll a szobámban, matrózruhában, s a kezében szalámis-vajas kenyér.

"Svájsz nincs még itt?" - kérdé két nyelés közt; a kérdés fájt, és külön a szándék, a kínzószándék a szók mögött. A Svájszt, épp azt kereste nálam! Szívembe törve, tövisként csüggött rajtam Svájsz; mert ennek a lánynak mindig a távollevõ kellett, a vetélkedõ szerelmet szerette, a Svájszot rajtam követelte, Svájsztól meg engem vagy valaki mást. "Nincs itt - szóltam fekete gyûlölséggel. - Nincs, nem volt, nem lesz!" Mária Valéria bemutatta azt az állatszelídítõ mosolyát, mely egyszerre ígér korbácsot és illatos, márványos marhahúst, de feleletre se méltatott. "Jön Petyák" - mondtam kárpótlásul; alig szóltam, már ott is volt Petyák, s a földre borult a lány elõtt. "Hódolat, fölség, dicsõ királynõnk, Glega Mária Valéria Kredenc." Ez tréfa volt, buta vicc: én, aki igazán szerettem a lányt, komoran vártam a végét. Én nem tréfálkoztam, olyannak szerettem, amilyen volt, s ha más lett volna, amúgy is szerettem volna, mert egy férfi csak egyféleképpen tud szeretni: csökönyösen, egyhangúan és hûségesen. Úgy szerettem Mária Valériát, mint a vasárnapi napsütést, mint a Mamát, mint Magyarországot. Hogy ingatag volt, szívtelen, kacér? Annál inkább! Én voltam az állandóság, a meder, a part; õ a patak, a mindig változó, hidegen csillogva tovacsobogó. A nevébõl élcet nem faragtam, csak áhítattal ismételtem sokszor: Glega Mária Valéria! Szép, ugye? Számomra szebb, mint Báthory Erzsébet, olyan, mint Kossuth Lajos!

A lány azonban elfogadta ezt a buta élcet. Elfogadott õ mindent, csak adni nem adott. "Állj fel, hívünk, Petyák Tamás, legyen tiéd Bács meg Mohács!" Petyák fölállt, és megköszönte a két falut. Volt neki már vagy nyolc. Én a szekrénybe nyúltam. "Elkészült a Téli Kiáltvány" - jelentettem büszkén, és Mária Valériára pillantottam. Petyák megörült. "Nagyszerû, akkor visszük is Budára, Fridrikhez. Jössz?" A lány biccentett. "Jövök, de várjuk meg Svájszt." Petyák nem akart várni. Minek? Svájsz messzirõl jön, ki tudja, mikor. Lehet hogy baleset érte, zátonyra futott a hajó, léket kapott, vagy elfogyott az élelem. A Behring-szorosban sok a jéghegy, és Alaszka fokán áll a köd: Petyák tudta, mert sarkutazó volt, Amundsen, Scott és Cook barátja, s már négy levelet írt Pearynek. Valahányszor kiléptünk a házból - mi hárman egy házban laktunk, csak Svájsz lakott távol -, Petyák delejtût és térképet hozott, és körültekintõen vezetett át az Oktogonon. A Ligetben, a Nagy Rabszolga Tó körül libasorban jártunk a csörgõkígyók miatt, a Mátyáshegyen madzagot kötöttünk a derekunkra, mert enyhült a tél, lazult a hó, s elég egy hopp, egy fütty, egy fecskepötty, és ránk zúdul a lavina...

"Most táncolni fogok" - szólt a lány, és eljárta azt a mártogatóst, amit a vasárnapi ünnepélyre tanult. Három lépés elõre, három hátra, ingás, ringás, bokázás. "Karolj át, egyedül nem tudok!" Átöleltem, és Mária Valéria kecsesen hajladozott a karomban. Én az árnyékát néztem s a két politúros hajfonatát, amint a padlón tekergõztek, akár a kígyók. Soká táncolt. A dereka karcsú, s mint egy szélbe hajló suhancjegenye: csupa feszesség, csupa pattogás, csupa mézgás, tavaszi nedv. Szívemben örvényleni kezdett a vér, éreztem, soká nem állom ezt a kacér táncot, de letöröm a derekát, és földhöz vágom, és rátaposok, késsel szúrom, és meggyilkolom, s ha megszomjazom, a csapnak dõlök, és iszom rá rengeteg csobogó vizet.

Ekkor lépett be Svájsz. Meglátta a kislányt a karomban, és elvörösödött. "Te vagy?" - csodálkozott Mária Valéria, mesterkélt közönyösséggel, de én éreztem, hogy csupa figyelem, mint a préda nyomán a leopárd. "Elég a táncból!" - mondta Svájsz. "Miért?" "Ne táncolj most - kiáltott hirtelen dühvel -, váratlanul meghalt az apám!" A lány kibontakozott a karomból, és engem elfutott a méreg. Hogy hazudik! De nemcsak most, mindig hazudott, hogy törõdjünk vele, hogy õ legyen a körök középpontja, legyen övé a férfiak figyelme, a lányok szerelme meg minden. De nem tartott mértéket, túlméretezte a hazugságait; ha utat akart robbantani, a hegyet vetette szét. Minden szava túlzott és felesleges volt, mint egy meteor, mely belecsap egy vályogviskóba, és agyonüt egy haldokló banyát. "Te szegény" - szánta meg a lány. "Hadd csak" - morogtam undorodva, hisz tudtam, hogy nem friss a seb, lévén az öreg Svájsz tíz éve halott.

"Na, ebbõl elég!" - szólt Petyák, õ is tudta a magáét. - "Megyünk Budára, Fridrikhez!" Kiáltozva futottunk le a lépcsõn, a félelmetes Petyák becsöngetett. Özv. Gruz Herbertné állt a táblán, s a kövér Gruzné lesett ki a kukucskálón. "Mi tetszik?" "Mezzanin" - szólt Petyák, iszonyú mély hangon, hogy kiérdemelje az özvegy bizalmát. Az ajtó kinyílt. "Nem jártak itt a múlt héten is maguk?" "Á - csodálkozott a leány. - A múlt héten? Dehogy. Most érkeztünk Pentelérõl." "A személlyel - tette hozzá Petyák. - Galgamácsa, Galgahévíz, Galgaguta, Szirák." Mert õ tudta a menetrendet. "Hol van Gruz?" - kérdeztük a szalonban, s az özvegy felcsuklott. "Meghalt a télen, szegény Herbuskám..." Petyák egy székbe zuhant, és minden átmenet nélkül visítani kezdett: "Atyám, Herbus, elhagytál, édes kicsi jó atyám!" Vadul dobálózott a széken, az özvegy pettyes lett, mint a csalánkiütés, és sípolva szedte a levegõt. Mi is üvöltöttünk, összevissza: "Árvák lettünk, mi lesz velünk, Herbus bácsi, kis atyánk!" Csurgott a könnyünk; aztán körülnéztünk, és valami emléket kerestünk. Petyák az állóórát hozta, a lány a Szálkahúzó szobrát, Svájsz meg én a lakás ajtaját emeltük ki, és lihegve cipeltük le a lépcsõn. Mindent bevittünk a Magyar utcai pékhez. "Mi ez?" - kérdezte a segéd, és szaporán pislogott lisztes pilláival. "Mezzanin" - dörmögte Petyák kedvetlenül, és kiment.

Végigmentünk a nyirkos Reáltanoda utcán, a huzatos Irányi s a sörszagú Kéményseprõ utcán; az Erzsébet hídon átkeltünk Budára. A kecses híd a délutáni fényben az erõfeszítéstõl szinte remegett: mint egy szõke tornászlány rugalmas testét, úgy homorította ívét az ezüst víz fölé. A Várhegy tövében alig járt ember; mikor a szállóhoz értünk, rákezdte Svájsz. "Állathangok" - mondta nekünk, azazhogy Mária Valériának; mert minden csíny és bûn és játék csak néki szólt, az õ tetszésére várt. A Lánchíd utcában sokan jártak, mikor megszólalt a csalogány; egy öregúr megállt, körülnézett, és tûnõdve kandikált a gesztenyék szoknyája alá. Hol csivog az a csalogány? Mentünk tovább. "Emlõsök" - jelezte Svájsz, s a tetõ gerincén egy hergelõ kandúr surrogott. Egyre többen néztek a magosba, két sietõ baka egymásnak rohant, de akkor az alagút kellõs közepén elbõdültek a bivalyok. Még a rendõr is az úttestre lépett, és onnan kémlelt szerteszét: egy hosszú csorda vonult a hegy alatt, topogva, bõgve, döfkölõdve. Az egyik aligha szögbe nem lépett, mert szívettépõen bõgte panaszát: így értünk át a Krisztinába. A vak ember ott csücsült a ládáján, melyben kintorna vagy planéta volt, "szegény vak ember", mondta néha, s kenyeret rágott, szürkét, kérgeset. Svájsz a fülébe szuszogott, majd elbõdült, rettentõ hangosan: Buáá. Aztán kitépte kezébõl a kenyeret, mohó étvággyal bepofázta, és nyelte, nyelte fulladásig. De Mária Valériának egy izma se rándult, felszegte az állát, és ment tovább.

Szorongva léptem a Boston kávéházba: Fridrik ott volt, egy tükör tövében, az ablak elõtt. Valamit írt, s hogy ráköszöntünk, fölpillantott, és elmosolyodott. "Négy habos kávét!" - szólt a pincérnek, aztán bennünket szemlélt meg megint. "Csak nõltök, nõltök, mint a kóró, nõltök" - mondta rosszallóan; Petyák behúzta a nyakát, mert õ volt a leghorgasabb köztünk, s úgy nõtt, hogy hallani lehetett a sercegését. Elõvettem a Téli Kiáltványt, és tikkadtan szóltam: "Egy kézirat, ha el tetszik olvasni... Most lett kész." "Várj, míg végzek ezzel; Mikes püspöknek írok levelet." "Tessék csak" - biztattam jó lélekkel, s az arcom kitüzesedett. Úgy éreztem, nincs szebb kerek e földön: öregnek, õsznek, bölcsnek lenni, a Horvát-kertre könyökölve a püspöknek írni levelet, s a bekezdések végére pontot a Krisztina harangja tesz, ha aranysárgán végigkong a napsütéses délutánon.

Mikor esett? Se tegnap, se tegnapelõtt: de a nadrágja szára mégis összefröcskölt, s a bakancsa orra csupa sár. Lassan írt, és közben almát rágott, héját az ölébe hámozta, szivarjáról is odaejtegette a hamut, piszkos volt, egy szemétdombon trónolt, s a püspöknek írta levelét. A hajában toklász és repcepetrence, mintha az a nagy esõ, a tegnapelõtt-elõtti valahol a mezõn érte volna, az agyagos törökvészi kaszálón, s õ víz és villám elõl egy szalmakazalban lelt volna tanyát. Nadrágján almahéj rugója rozsdált, haja keféletlen, arca csupa sörte. Sárban és iszapban ült, akár egy szent és termékeny folyónak istene, a Gangeszé vagy a Nílusé, csak szakállából hiányoztak a kagylók és üstökérõl az íbiszmadár.

"Hadd lám, mit hoztál" - mondá késõbb, s a szájában harsogott az alma. "Sok almát tetszik enni" - szólott Svájsz, a pimasz. "Azt, azt, fiam, semmi mást, mert híznom nem szabad. S ez átmegy rajtam, mint kacsán a szeder." Csutkástul ette az almát, csak a magját köpdöste, egyiket a másik után. Nyelvével összevissza kutatta száját, aztán az ajka közé vette, és kilõtte jó messzire. Minden percben köpött egy magot, s ha százból csak egy is megfoganna: tíz év múlva - ha Isten éltet, s a fák beérnek - lesz ranettje és betulja, lesz kálvilja és jonatánja, csak föl kell érte nyúlnia.

Most olvasni kezdett, s nekem izzott a fülem. Reszketve figyeltem a száját, homlokát, szemöldökét, hogy kifürkésszem a tetszés vagy nemtetszés jelét. De Fridrik egyre csak rágott és pöfékelt és köpött, ettõl nem lettem okosabb. Elsõ írásom, a Nyári Kiáltvány, bizonyára jobban tetszenék; az ugyanis a halálról szólt, pontosabban Vitkovics Arzén haláláról. Az idõ tájt csak a végsõ dolgok érdekeltek, a látszat mögött a lényeg, az élõkben a csont s a csontban a velõ. A Téli Kiáltványnak már szerelem a tárgya, köznapi indulat, emberi baj; áltattam magam, hogy ez a fejlõdés útja, de titokban tudtam: csak megalkuvás. Ritka az ihlet, az ember esendõ, s a valóságról írni olyan csábító!

Imhol a hõsnõ: Bordali Emma! Egy kertben sétál, zúg a felszél, a platánokon idõnkint felsóhajt egy levél, és szélütötten fordul le az ágról. Emma a kezét tördeli, és néha így szól: "Elhagytál, Konstantin!" - másszor meg így - "Mi lesz veled, szegény magyar hazám!" Úgy érzi: mindenki hûtlen hozzá, ahogy elhagyta a délceg Nagybotos Viola, holott váltig ígérgette, hogy vesz neki éberlaszting cipõt, és felülteti - végre - a velocipédra! De Konstantin ez idõpontban váltott lovakkal száguld a Vaskapu felé, s kocsiján az ország pénztárát rejtegeti egy halom fonnyadó saláta alatt. A ládát Görgey bízta rá, hogy ássa el Orsován egy jegenye alá, melybe bicskával e három szó van vésve: Dum spiro: spero. Konstantin megleli a fát, elássa a bankót, és lóhalálban siet vissza Emmához. De nyomában vannak már Haynau sbirrjei. Konstantin kifog a bérgyilkosok eszén: egyik nap tót olajkárnak öltözik, sárosi szekeresnek a másikon, harmadnap, a soproni páncikterek köntösében, a Búbos Galambhoz címzett fogadó udvarán duellumot vív egy linzi zenésszel, aki az ivóban így nyilatkozott róla: Ein magyarischer Feschak!

Emma várakozik. Konstantinra gondol, s a nyakában, szarvasbõrbe varrva, száz arany. Ki volt Bordali Emma? (Õ az a bánatos hölgy a piros disznón, a sárga krinolinos, aki bizonyára elunta a majálist, el a keskeny cipellõjû uracsok bókolását, s magányt keresõn félrevonult e szelíd lankákra. Ölében kosár, s benne a régi idõk szelíd virágai: menta, laboda, levendula. A mulatozók minduntalan szólongatják, Mili így; Mili úgy, de õ csak ül, mint Hamupipõke, pedig Losonctól Lõcséig az õ hírétõl hangos a Felvidék. Holott Emma még csak szépnek se mondható: arca - az eperjesi egyházfi szerint - a Habsburgokra hasonlít, az egész családra, ily kegyetlen a sors! Az álla Józsefé, ajaka Ferdinándé, szeme Mária Teréziáé; a homloka IV. Károlyra hasonlított. Igaz, akkoriban még Ferenc József volt a császár, s a jó schwechati sört az öreg Dreher Antal fõzte Kõbányán.

Egy nap végre megcsikorognak a kavicsok, s egy hintó fordul be a fasorba. Konstantin megemeli bolyhos köcsögkalapját, s a hágcsóra segíti Emmát. A kocsis - bizonyos Kókusz nevû, volt podolini fiákeres - a lovak közé csap, Konstantin pedig az ajkához emeli azt a kis szarvasbõr zacskót, mint valami amulettet, ami távol tartja a hajdenákokat, a kórságot meg a halált. Így mennek messze, messze, egy lengyelországi fogadóba, ahol nagyszerû rizses húst fõznek, vegyítetlen a bor, és mindig friss a pacal. Ebéd után az ablakba könyökölnek, és soká nézik ezt a különös országot, ahol a lucfenyõk csúcsán piros bársonygégéjû madarak dalolnak, és éjjel-nappal hull a hó.

"No, te modern" - csóválta Fridrik a fejét, letette a lapokat, és kinézett az ablakon. A nyári színház zöld oszlopos tornáca s a Horvát-kert fái elborultak az alkonyatban. "Miért is írtok, ti modernek? Mit akartok? Mit akarsz te?" - Mit is - tûnõdtem nyugtalanul; voltaképpen villanyvasutat akartam és örök életet. De hallgattam errõl és Fridriket figyeltem, akit láthatóan idegesített a Téli Kiáltvány újszerûsége. Mert Fridrik maradi lélek volt, Buda halála volt a legfrissebb olvasmánya, s mindjárt utána a Téli Kiáltvány. E kis mûvem nagy írónknak, K. Gy.-nek irályát tükrözte, ez nyitott utat Fridriknek K. Gy., sõt a 20. század irodalma felé. Az ember azt hihetné, hogy Fridrik megörült vén fejével az új világnak, mint Rip van Winkle a mogyorónak: nem így volt. Meghámozott egy almát és elégedetlenül szólt: "Úgy hallom, manapság sokat írnak. Sokan és sokat. Néha én is felütök egy könyvet, beleböngészek, de elunom. Mindezt olvastam már, azoknál ni! - szólt, és hátrafelé bökött a tükörbe, melybõl Csokonai, Jókai, Vörösmarty és Arany János nézett vissza rám. Petõfi, a bal sarokból, szúrós tekintettel mért végig: szívemben megakadt a vér. Egy miatyánkot próbáltam mondani, nem ment; közben Fridrik szüntelenül beszélt. Nyitott szemmel jár - úgymond -, néha Pestre is átmegy, látja ezt meg azt, írót és olvasót, bolondot, ítészt, kiadót, poétát. Meg-megáll a könyvesek elõtt, s vár. Csak beverik már az ablakot?! De nem. És mért nem? Hát sosem támad föl a népharag, hogy számûzzön egy hunyász mûbírálót, és karóba húzzon egy-két kiadót? "Az ám!" - szólt Arany a tükörbõl, s Jókai, a kék szemû rábólingatott. "Azt a kövéret" - ajánlá Vörösmarty. "Menjen böllérnek" - tetézte Petõfi dühe. Nem írók ezek - Fridrik mondta így -, vagy író az a nyálfreccsentõ bolond? "A mi szemetünkön taréjosodnak õk!" - lobbant fel Csokonai Vitéz: "Mihály, Mihály" - csitította Arany, de Vörösmarty nyakán is duzzadt már az ér. "Hát te, kölyök - rikoltott Petõfi, kun szeme lángolt, jobbja a hajába túrt -, kotródj haza, himpellér, ripõk! A magyar szó nem lesz ebek konca, míg én õrködöm itt, Pest-Budán!" Derékig kihajolt már a tükörbõl, az öklét s a szitkait rázza fölém. "Takarodj - kongatta haragját -, tûnj el, fuss el, pusztulj, te nyavalyás taknyos, vagy kipenderítlek én!"

Én úgy megijedtem, hogy sírva fakadtam, és még jobban sírtam, azért, mert sírtam, és éppen itt, a lány elõtt! Fridrik megrázta rémes üstökét, hajából hullott a szalmatörek, a homok, a rizs, a korpa, a mák; Petõfit Arany és Jókai fogta, mert dühös volt, vad volt, egy szörnyeteg! Svájsz a körmét rágta kajánul, "ripõk - motyogta -, taknyos, himpellér" -, a szíve romlott-bomlott az örömtõl, hogy végre én is alul maradok. Szemem a lányét kereste kérõn, de az csak nézett, ki a sötétségbe, fekete szemmel, fekete szívvel, akár a végzet, könyörtelenül. Nem mondott semmit, nem volt segítség, nem volt biztatás, irgalom, remény... ahogy csak bírtam, kiszaladtam, az utca csupa rém, csupa borzalom, egy sárga sárkány futott a sínen, egy negyvennégyes, Hûvösvölgybe, le: már csak egy lépés, csak egy lendület kell... s már ott is voltam, a fény elõtt! Az egész világ felcsikordult, ami mozgás volt, az lett a fék, az ütés nem fájt, s nem jajongtam, vártam, hogy mi lesz, élet vagy halál? Az emberek mind-mind körém szaladtak, a lány és Petõfi, Fridrik és Arany, Csokonai felcserért futott a hegyre, Petyák zokogott, Jókai zihált, bántam is én? Gyönge voltam, nem bírt volna a lábam, csak könyökre dõltem, úgy pillantottam szét: csöppet se féltem. Nikoláj intett, a Dnyeper völgyét álmodtam megint, az éjszaka mélyén büszke hadak keltek, hét falu égett a dombokon túl, Szmolenszk alatt a mozsarak szóltak, mint távoli, tompa szívdobogás... A homlokomon egy vércsík támadt, és melegen folyt le az ing alá; meg kéne törülni, de nékem már mindegy, a világnak vége, meghalok.

1942

 

Istili, hallgass!

Éjféltõl reggelig Koncz vezetett, azóta én. A motor egyenletesen búgott, a gumik zajtalanul suhantak a betonon, kesztyûs kezem lazán pihent a volánon, mint egy kezes komondor örvén. Ment a kocsi magától, tudta az utat, megérezte a felpartot, és nagy bölcsen egyedül is kikerülte a veszedelmes tölcséreket, a tankcsapdák kirobbantott üregét. Nem törõdtem semmivel, csak azzal, hogy el ne aludjak valahogy. Egyenes úton, állandó sebesség mellett, harminc lépéssel egy tereptarka teherkocsi mögött, mindig fenyeget ez a veszély, hát még ilyen lapos, egyhangú vidéken! Gondoltam, szólok Koncznak, rázzon meg, ha leragad a szemem, de Koncz a mellettem levõ ülésen mélyen aludt. Mélyen, de ébren. Egy zökkenésre, kõroppanásra, de még a sebességváltásra is felrezzent, körülnézett, és álomba szenderült megint. Jó természet, katonaembernek valóságos áldás: akkor aludni, amikor lehet. S Koncz tudta ezt! Mint az aggokat a hirtelen halál, úgy lepte õt meg az álom, a legfurcsább helyzetekben, hanyatt vagy hasmánt fekve, ülve vagy állva, sõt - ha lett volna rá alkalom - ágyban is tudott volna aludni, pehelypaplan alatt. Meleg volt, zümmögött a gép, a sürgönypóznák ütemesen csapódtak el az út jobb oldalán, s a szemhéja egyre mélyebbre ereszkedett. Elõhúztam egy cigarettát, megnyálaztam, és a számba dugtam; Koncz horkantott, és kinyitotta a szemét.

"Héé - nyöszörögte álmosan -, sodorints nekem is!" Megsodortam és gyufát kértem. Koncz végigpüfögtette a zsebeit. "Fene megette. Nincs!" Mondtam, félreállok a kocsival, és megvárom az elsõ legénységi autót, azon ül Bíró tiszthelyettes, annak van öngyújtója, patronhüvelybõl, még a nagy háborúból. De Koncz nem akarta. Õ - úgymond - szenvedélyes dohányos, de egy cigarettáért meg nem állítja az oszlopot. Elv. "Ha elv, elv - mondtam -, akkor szídd a fogadat, cimbora" - s hajtottam tovább. Jóllehet én is hadnagy voltam, mégis õ volt az úr. Mert Koncz aktív volt, én csak tartalékos, Koncz januári hadnagy, én csak júniusi: Koncz kétszeresen rangidõs. Hisz épp ez a szép. Ha egyszer rajtam a mundér, nincs több gondom magammal-mással: megvan a helyem a világban, mint a betûé az ábécében. Simán robogtunk tovább, idáig komoly torlódás nem volt. Körülbelül hatvanas lehetett az átlag.

"Az ott, a szilfák közt a Nyári-kastély - mondta Koncz késõbb. - Ott van a dandár. Be kell menni eligazításért. Bemégy?" Megvakartam a fejem. Én az ilyen hivatalos ügyekkel sehogy sem vagyok. Talán furcsán hangzik, de nem szívesen megyek a dandárhoz. Elfogódott vagyok, egészen mást mondok, mint kéne. "Nem mehetek - mondtam kitérõen. - Parancsért csak aktív tiszt mehet." - "Lárifári, én egész éjjel vezettem, eredj csak... Vagy félsz, méltóságos uram?" Méltóságos uram! - ezzel vérig tudott bosszantani. Amellett tudtam, hogy bakot lövök, de ezt semmi pénzért be nem vallottam volna. "Jobb, ha te mégy - mondtam olyan nembánomformán -, te jobban tudod a dörgést..." Oldalvást nézett rám. "Nem fogom föl ésszel. Nem szeretsz a dandárhoz menni? Csudállak, koma..." - A combjára csapott és vigyorgott. "Jól van, megyek én!" A kastélyhoz érve megálltunk, és a kocsikat a gazdasági udvarba faroltattuk, hogy torlódás ne legyen. Vettem a derékszíjat, és végigmentem a parkon. Kétoldalt a tölgyfákon frissen aggatott huzalok csüngtek, a parancsnokság telefonvonalai, egy tisztáson gyerekek verekedtek, talán a kapus vagy a kertész fiai. Háborúsdit játszottak.

Békés napjaiban finom úrilak lehetett a kastély; a sárga murvával hintett utak még õrizték a konteszek lábnyomát a sok bakancsnyom között. De a konteszek nem voltak sehol, csak a komondor nyúlt el a napon, nyelvét lógatva, kaffogva, fújva. Vadszõlõvel futtatott oszlopok közt léptem a tornácra; egy kövér alhadnagy ült ott, és jöttömre fölállt. "Huszonnyolc per bé" - mondtam. Elindult elõttem. A társalgóban írógépek ropogtak, távíró ketyegett, csörgött a telefon: "Balra a második ajtó" - mondta az alhadnagy, és visszafordult. Beléptem; békében ez volt az ebédlõ. Magas hátú tölgyfa székek közt hatalmas asztal állt a közepén, a falon agancsok, köztük egy tízágút is láttam. A szemágán látcsõ és pisztolytáska lógott. Régi, színes vadászképeken piros frakkos lovasok, lompos hajtók, pórázon feszülõ vizslák. Az ábrák alatt kalligrafikus szöveg. Egy vadászhölgy a lova nyakát simogatta, s a csatlós a kürtjén hallalit fújt...

Egy ezredes intett. Jelentkeztem. Zárt borítékban átadta a parancsot. Egy könyvbe be kellett írjam a nevemet: beírtam, s már azon voltam, hogy összekapom magam, és elevezek. De az ezredes megszólalt: "Hol az állománykimutatás?" Megdermedtem. Sejtelmem sem volt. A könyveket nem én vezettem, hanem Kona, Bíró és Hoffmann Csibi, az orvos zászlós. Kiraktam az asztalra minden papírt. "Itt kell lenni - szóltam illedelmesen. - Tán az a kék? - Nem volt szerencsém. - Akkor az a vastag..." Az ezredes fölemelte: Közélelmezési könyv volt ráírva, rondírással. "Szóval nincs. Szép dolog! Gyönyörû dolog! - mondta az ezredes, de csak gúnyból mondta. Nem tetszett neki igazán. - Eszerint az urak nem vezetik az állománykimutatást!" Már magázott. Már azt mondta: urak. Ha egy ezredes - egy vezérkari ezredes - magázódni kezd, és azt mondja: urak, akkor cudarul állnak a dolgok. "Vezetik vagy nem vezetik?" - kérdezte szigorúan. Rajtam csakugyan a hideg szánkázott. Megállj, Koncz, ezért meglakolsz! "Mi mindent vezetünk" - szóltam szerényen. "Na, kiderül. Hol az orvosi vizsgálati könyv?" - "Az a pepita" - mutattam találomra, s az ezredes már kézbe vette, mikor az alhadnagy bejött. "Ezredes urat kérik a telefonhoz." - "Kicsoda?" - "Sallai százados úr." - "Na, vidd" - adta vissza az iratokat, és töprengve indult kifelé. Csupa víz lett a gallérom.

Trappoltam vissza. Koncz a kormányon aludt, de ahogy beültem, fölriadt. "Na, jó volt?" - "Csupa cukor." - "Tán bántottak?" - "Á, dehogy! Habos kávét adtak. És az útra egy marék Kuba szivart." Koncz felült, belepödört a hajába; már gyanakodott. "Történt valami?" - "Nekem semmi." - "Hát?" - "Neked." - "Nekem? Én benn se voltam. Nekem mi közöm hozzá?" - Na - gondoltam -, ütött az órád, Koncz! És meséltem. Hogy így meg úgy, mondom komoran, csak bemegyek. Kérdik, én vagyok-e a századparancsnok? Mondom, én. Kérdik, hogy hívnak? Mondom, Koncz. "Azt mondtad, Koncz?" - "Azt hát. Mi mást mondhattam volna? Tiszti eligazításra csak aktív tiszt mehet, én szóltam elõre..." - "Ne cifrázd - idegeskedett Koncz. - Aztán mi történt?" Aztán kérték a micsodát. Az állománykimutatást. Mondom, az a kék. Mondják, az nem az. Mondom, az a pepita. Az se az, mondják õk... "Kik azok az õk?" - faggatott Koncz. Már bekapta a legyet. Szóval, két tábornok, egy ezredes és annyi õrnagy, hogy nem számolhattam. Meg egy százados, bizonyos Sallai, aki a telefonnál ült. "Ne fecsegj annyit - sürgetett. - Mi lett aztán?" Aztán már semmi, mondtam. Felírták a nevemet, vagyis a nevedet meg a beosztásodat. Meg hogy mikor születtél. Tisztára véletlen, hogy tudtam. "Szerencsés véletlen" - bólintott keserûen Koncz. Utána felírták a csapattestet, és azt mondták: Slendrián társaság. "Mást nem mondtak?" Várj csak. A végén a rangidõs tábornok így szólt: "Koncz hadnagy úr majd gondom lesz önre. Végeztem." Ezt mondta, elég hûvösen. "Más nem történt?" - kérdezte Koncz sötéten. "Mi más? Tán azt hitted, elõléptetnek? Hadiiskolára küldenek? Nesze, itt a parancs."

Közömbös arccal, nyugodtan vette át, de csak úgy szaporáztak a szempillái; felért nyolc óra alvással. Kinyitotta a borítékot. Rövid parancs volt. A század a 274-es mûúton bemegy Apátiba. A helységet elhagyva, a szélmalomnál letér a dûlõútra, a pontonhídon átkel a folyón, és D. községig nyomul elõre. Légi felderítés szerint D.-t ellenséges erõk tartják megszállva. A század elõzetes járõrmegfigyelés után, de még az éjszaka megközelíti a községet. A szerbeket visszavonulásra készteti, és a községet birtokba veszi. A parancs végrehajtása után a dandárparancsnokságon tesz jelentést, mely addigra már Apátiba vonul elõre.

Így a parancs. Világos, határozott, rövid; nem tûr ellentmondást. Egy pillanatig az volt az érzésem, hogyha D.-be érünk és felmutatjuk a parancsot, az ellenség szó nélkül sorakozik és kivonul a faluból. Ez szép haditett lenne - gondoltam -, bevonulni vér nélkül, énekszóra... De Koncz nem hagyott ábrándozni. "Indulni kell" - mondta. "Ne ebédeljünk?" - "Háború van" - figyelmeztetett. "Háborúban is lehet ebédelni." Erre dühbe jött. Persze nem az ebéd, hanem a dandár miatt; egész idõ alatt a táskát kutatta az állományizé után. Nem találta. Tanuljak fegyelmet - intett közben. Háború, az háború. Persze az olyan civil bagázs, mint én, csak a hasára gondol. Tanuljam meg, hogy a háború nem anyák napja. A háború mindenkitõl megkíván bizonyos - minimális mértékû - lemondást. Ha nem tetszik, legjobb, ha kiszállok. Senki se tart vissza... "Ellenállhatatlan humorod van" - mondtam, de Koncz csak mérgelõdött tovább. "Különben - kérdezte hirtelen - ki volt az a tábornok?" - "Miféle tábornok?" - "Benn a dandárnál." - "Mit tudom én? Nem kérdeztem meg a nevét!" - "Csudállak - mondta lenézõen. - Bemégy a dandárhoz, szóba áll veled egy tábornok, és te még a nevét se tudod. Bugger alak. Na, induljunk. Szólj Bírónak."

Szóltam Bírónak, s az udvaron zörömbölni kezdtek az autók. Egy ideig üresen túráztak a gépek, mert a mûúton szorosan egymás után dübörögtek a páncélautók, a Botondok és a tankok oszlopai. Végre találtunk egy hézagot, s befurakodtunk, de így is csak lépésben haladtunk, mert az apáti hídra több országút fut össze, s nagy volt a torlódás. Mire a hídra evickéltünk, meg is akadtunk. Végig, elõttünk is, mögöttünk is minden jármû állt, amerre csak ellátott a szem. Kiszálltam. Leereszkedtem az agyagos, iszamos parton a vízhez, és megmosakodtam derékig. Megszárítkoztam, inget, zubbonyt vettem, s egy kövön ülve, könyökömre dûltem. Nagy csend volt idelenn, csak az autó zümmögött még a fülemben, s a füzek közt csillant susogva a víz. A bõröm hideg volt a mosakodástól, csupán a szememben tüzelt az átvirrasztott éj. Koncz dudált. Felmásztam a hídra. Koncz a kocsi mellett állt, és hátraszólt Bírónak: "Ebédosztás!" A konyha az utolsó kocsin volt, pontosabban az utolsó elõttin, mert az utolsó Hoffmann Csibié volt, a betegszállító autó. Bíró fölállt a lócára, tölcsért formált a kezével, és hátrakiáltott: "Ebédosztás!" Minden kocsin felállt egy-két ember, és továbbadta a hírt: "Ebéd! Ebéd!" - holott a szakács már Bíró szavát is meghallotta, és lecsavarta a kondér tetejét. De mindenki éhes volt, és örült az ebédnek és annak, hogy fölállhat és leugorhatik, és hogy szabad nyújtózkodni, huzakodni, döngetni a kulacsot, kanállal kongatni a csajkát, és kiabálni, hogy "ebéd, ebéd!".

Sárgaborsó-fõzelék volt kolbásszal. Koncz meg én egy kõhányásra ültünk, nemsokára Hoffmann Csibi is csatlakozott. Lajtorja hosszúságú, nyakigláb gyerek volt, meghajolva járt, mintha félne, hogy beleüti valamibe a fejét. Alig fért bele a szanitéckocsiba; szûk volt neki az ülés. "Te, Csibi - kérdezte Koncz erõltetett közönyösséggel -, nem láttad valahol az állományizét?" - "Nem láttam." - "De volt?" - "Volt." - "Hát most nincs sehol." - "Akkor elveszett." Csibi szeme felcsillant, én lelkesen mondom: "Csinálok újat, jó? Kihúzom piros tintával a keretet. Megcsinálom. Most mindjárt!" - Felkelt és vígan bóklászott a kocsija felé. Csibi az okmányok megszállottja volt. Szomjan hetekig bírta, mint a teve, de kimutatások, kérvények, jelentések és elszámolások nélkül, úgy érezte, nem ér az élet egy fenét. Koncz elismerõen szusszantotta: "Vérbeli katona" - és ebben igaza volt. Láttam én már Csibit nehéztüzérségi tûzben egy vakondtúráson ülni, és derûs lélekkel jegyzõkönyvet írni az aznapi marhahúsról, mely a megengedett húsz százaléknál több csontot és mócsingot tartalmazott. Csibi vérbeli katona volt, kívülrõl tudta a Szolgálati Szabályzatot, és sosem vesztette el a fejét.

A szélmalomnál a dûlõútra tértünk, nyugati irányban. Ilyen rossz utat még nem is láttam; ha kiugrott a kerekünk a vágásból, ijesztõen táncolt a kocsink, egy kis kétszemélyes autóembrió. De a derék Botondok bírták a terepet, csak Csibit sajnáltam abban a vékony dongájú szanitéckocsiban; szegény fiúnak kirázza a lelkét. Szépen haladtunk. Alkonyatkor értünk a pontonhídhoz, ahol utászok álltak és intettek és kiabáltak: "Lassan! Lépésben!" Közvetlen közelben látszott a híd, amit a csetnikek felrobbantottak. Az innensõ pillér még állt és tartotta az összevissza görbült, máslivá kunkorodott vastraverzeket. Mikor átkeltünk, ringott alattunk a szükséghíd. Koncz vette át a kormányt, én pedig elaludtam. Mikor felébredtem, éjszaka volt, sok csillagot láttam, és a felkelõ holdat, mely vörös volt, mintha vérben aludt volna egész nap. Nehezen ébredtem, és sokáig tartott, míg felfogtam, hol vagyok. Vegyem át a századot, mondta Koncz, õ járõrbe megy negyedmagával: megnézni, mi van odaát. A falu aludni látszott. Megvacsoráztunk, a fiúk lefeküdtek a fûbe, és aludtak. Közbe-közbe egy géppuska kelepelt, kilõtt egy tárat, és elhallgatott. Hûvös, finom éj volt, a kocsikat beállíttattam a fák közé, s a sofõrök friss gallyal takarták a gépházat. Akkorra megérkezett Koncz. "Tele van a falu - újságolta. - Meglepni nem lehet õket. A géppuskák is a faluban vannak, valószínûleg padlásablakokban. Sokra nem mennek velük. Most rögtön támadni kell. Még az éjjel kifüstöljük õket". - "Fönn a hold - szólt Csibi. - Ha hajnal elõtt támadnánk, egykutya, s az emberek alhatnának egy sort. Dögök vagyunk..." De Koncz nem engedett. Folyton az alvás; a háború nem anyák napja, mondta újra. És rendelkezett: Bíró, Frenreiss, Kovács a szakaszával délnek kerül, a malom mögött fejlõdik, és hátulról fésüli át a falut. Ha elérték a piacot, csapjanak minél nagyobb zenebonát; addigra talán mi is ott vagyunk. Mi a legelõn vágunk át, nyílegyenesen, toronyiránt.

Kúszva vágtunk neki a rétnek, de az óvatosság felesleges volt; egy lövés se dördült, míg a falu alá nem értünk. Szétosztottuk a rajvonalat. Koncz meg én az utcán, Borka és Ludvig hadapródok a két szárnyon, a kertek alatt. "Mint a fésû" - mondta Csibi, és rágyújtott a tenyere mögött. "Nagyméltóztassál - invitált egy széles mozdulattal Koncz. - Árnyékos oldal vagy holdfényes oldal? Ölbe vegyelek, vagy gólya viszi a fiát? Óhajtasz részt venni, vagy inkább sakkozol Csibivel?" Elnevettem magam, erre õ is nevetett, mert már rájött, hogy a dandárhistória hazugság volt.

Elindultam az út közepén. Koncz baloldalt ment, a palánknál. A két szárny a kertek felé került; az arcvonal szétterült, mint egy legyezõ. Bíró hiányzott csak. Húsz vagy harminc métert mehettünk: akkor tüzelni kezdtek, és mi lehasaltunk. Bután lõttek, terv nélkül, cél nélkül, összevissza; csak az volt a rossz, hogy nem tudtuk, honnan. A tetõkön hasalva vagy az udvaron térdelve, a palánk résein tüzeltek át, a sötét ablakok odvában lapulva... Mi meg ott feküdtünk hasmánt a holdfényben, megannyi kitûnõ célpont, mint a lõgyakorlaton a fababák. Még senkinek baja nem esett, és hogy a tûz enyhült, újabb tíz-húsz lépést nyertünk, anélkül hogy a közelükbe férkõztünk volna. Legurultam a bal oldali árokba, szemközt egy kapuban mozgást láttam. Kilõttem a tárat, töltöttem. Undok helyzet. Én sosem kedveltem az utcai harcot. Az ember nem tudja, hányadán áll. Egy meredek sziklafalnak inkább nekimegyek; tudom, hogy felülrõl lõnek, ötvenszázalékos az esély. Ezek meg egyszerre durrogtatnak elölrõl, hátulról, oldalról... Ha még tíz lépést megyünk, a hátunkba kerülnek.

Eközben Borkáék megtisztítottak egy házat meg egy csûrt; az legalább a miénk volt, az elsõ pont, ahol megvethettük a lábunkat. "Gyerünk!" - intett Koncz. Megindultunk, de egypár lépés után elakadtunk. Már mi is jócskán tüzeltünk. Valaki jajgatott, és a közelbõl egy nyöszörgõ hangot is hallottam: "Segítség." Mégse féltem. Én nem félek soha. Azt hiszem, a tûzben senki se fél. Nincs rá ideje. Nem jut eszébe. Dolga van. Megy, megáll, lehasal, lõ, tölt, rohan tovább... De nem fél. Még sosem beszéltem senkivel, akinek harc közben eszébe jutott volna a halál.

"Ott vannak!" - kiabált a kövér Piller. Megindult elõre. Én is átugrottam a hídon - a házak elõtt csatorna húzódott, s minden kapu elõtt állt egy kis híd. Csak egy betonhenger, rajta földhányás - és be a kapun. Emeletes ház volt, talán az iskola. Az elsõ ablakba bevágtam egy tojásgránátot, és átugrottam a könyöklõn. Piller vagy tíz emberrel utánam. A padlásablakon nyúlt ki a géppuskánk, de ezzel csak a ház elõtti teret pásztázhatták. Az épület zsúfig volt katonával. Nem, nem voltak katonák. Farkasok csordája volt, halálra szánt, üvöltõ, veszett dögök... A csukott ajtón át lõttek, a küszöbrõl lõttek, a folyosóról, a kályha mögül, az illemhelyrõl tüzeltek. Aztán ölre mentek, birkóztak, bicskáztak és ordítottak. Egyszer azon kaptam magam, hogy én is üvöltök, teli tüdõbõl. Ez még nem fordult elõ soha.

Húsz percig tartott, míg végeztünk velük; ez a húsz perc hosszabb volt, mint a tél. Bevették magukat a szekrénybe, s mikor már teljes volt a csönd, ránk lõttek. A géppuskát a fogukkal védték, fönt, a szuroksötét padláson. Mikor hátat fordítottunk, megmozdult a földön a halott, lõtt és töltött és tüzelt... Végre csönd lett. Szédülve léptem ki az udvarra, és a kúthoz támolyogtam. Loccsanva ért le a vödör. "Hátha megmérgezték?" - kérdezte Piller. Belenéztem a kútba. Nem ittam. Mentem a kapu felé, az utcára. Koncz hanyatt feküdt az úttest közepén, és hörgött.

Odarohantam. A holdárnyékos palánk mellé vittem és leengedtem a földre. Pillert elküldtem Csibiért. Koncznak a szája vérzett. Csuklott. "Mi bajod?" - kérdeztem. "Semmi - mondta foghegyrõl -, sziesztázok." - "Megsérültél, ember?" A szeme sarkából nézett rám, büszkén. "Tüdõlövés." Nem az volt. Gerincérintõ haslövése volt, de ezt csak másnap tudtam meg. "Akkor hallgass. Tüdõlövéssel nem szabad beszélni. Föltámasztlak." Megfogtam a pulzusát, elég tisztán vert. Az ujjam hegyén éreztem a szívét; simán, ütemesen dobogott. Én nem értek hozzá, lehet, hogy gyenge volt már a pulzus. Nem vettem észre.

Lehajtottam a fejem. Iszonyúan féltem, beleizzadtam az aggódásba. Száján szivárgott a vér. Meghal? Úgy éreztem, nincs más barátom kívüle. Se apám, se anyám. Csak õ. Rám nézett. "Dekkolsz, nyavalyás?" - "Nem dekkolok." Ott hasaltam mellette, gégémet a görcs markolászta. "Menjetek elõre. Bíró hamarosan beér, két tûz közé szorulnak. Hallod?" - "Most ne beszélj." "Kuss, civil bagázs. Adj vizet! - Vizem nem volt. Adtam neki konyakot, megitta, de vérzett tovább. A szeme gúnyosan csillogott. - Dekkolsz, szélhámos. Ismerlek. Hiába dekkolsz. Nemsokára átveszed a századot. Szép kis parancsnok, mondhatom. Majd lesz mit mesélj otthon, a Ketternél..." - "Ne beszélj - könyörögtem. - Istikém, hallgass!" - "Nix Istikém! Ismerlek. Majom vagy, fiam. Mássz föl a fára, ott a helyed. Méltóságos uram, ön majom..."

Csibi jött. Csupa verejték volt az arca, szeme mélyen ült az üregében. Leguggolt, hosszú tagjai összecsukódtak, akár a colstok. Iszonyú tûz volt megint, egyszerre két géppuska szólt. Csibi kigombolta Koncz zubbonyát, és kettéhasította az inget. Ráhajtotta a fülét. Konczot hallgatta, de engem nézett, a két szeme odvából, feketén. Némán, jelekkel kérdeztem, ne vigyük-e hátra. Intett, hogy nem érdemes. Csendesen nyögtem, arcom a porba ért, és beleharaptam a szikkadó sárba. Ronda, keserû íze volt, mint a kukacos almának. Köptem a sarat.

"Nézd a majmot - mondta Csibinek. - Dekkol. Majd otthon hallgasd meg, micsoda hõs lesz!" Zokogás rázott. "Istili" - motyogtam. "Õméltósága feketét kér. Nincs jobb dekkolás közben. Fõzess kávét, Csibi!" Köptem a földet a fogam közül.

Minden tagom megmerevedett, nyakam, derekam fájt. "Adjál neki tetanuszt" - mondtam Csibinek, de Csibi már állt, és talán harmadszor szólt rám, mind hangosabban: "Vége." A géppuska újrakezdte; fölkaptam a fejem. Csibi a miatyánkot mondta. Mindig, minden helyzetben tudta, mit kell csinálni. Fölugrottam.

Egy pillanatig semmit sem éreztem. Talán nem igaz. Talán feláll Koncz, hátba vág. "Sakkozol? Vagy inkább egy séta, kar a karban, kéz a kézben? Méltóságos uram, a kocsi elõállt. Méltóságos uram, ön hülye..." Piller lépett oda riadtan. "Meghalt?" Nem feleltem. Csibi se felelt. Piller lihegett, lehajolt; ami ezután történt, arra alig emlékszem. Borzalmas düh fogott el. Elõrerohantam, velem jött Csibi meg Piller. Rémlik, Bubinszki és Markó, a sovány Markó is velünk volt. Üvöltöttem. "Benzint! Felgyújtani!" És mentem neki a legelsõ háznak.

Átugrottam a sövényen, belelõttem az ólba, lángoló istállókba, ahol láncukat tépték a reszketõ tehenek. Minden mozdulatom könnyû volt. Két ugrással értem föl a padlásra. Mintha hirtelen víz alá került volna a falu, úgy úsztam elõre, egy sós és továbblendítõ elemben, a bosszúvágyban. Nem kerestem fedezéket, behajoltam a szûk ablakokon, és lõttem, berúgtam az ajtókat, és lõttem. A düh, mint az ásítás, ragadós: a többiek is megvadultak. Már égtek a házak végig a soron, lángoló zsúptetõk szálltak a levegõben, égtek a gyümölcsfák, égtek a kutak, de azok a disznók még mindig nem hátráltak. A ruhájuk lángolt, lõttek, a hajuk lángolt, csak lõttek tovább... Egyik bevette magát a betonhengerbe, a híd alá. Géppisztolyával nem is célzott, csak lõtt, lõtt, lõtt... Ráugrottam, jó magosról; csizmasarokkal tapostam szét a fejét. Pernye szállt, korom hullott, fekete hó; a falu már eltûnt a füstben, szikra lett belõle, szétfújta a szél. Csak a templom állt még s lángolt; tornyában megolvadt a harang, s a cseppfolyós réz lecsurgott a falon, mint máglyán égõ vértanúk szemébõl a könny... Csak a tûz ropogott, a puskák elhallgattak már. Szomjas voltam, vizet akartam inni. Elindultam valamerre. Aztán leültem. Bíró jött. "Vége a táncnak" - mondta. "Jól van" - motyogtam. Szomjas voltam. Vizet kértem. Bíró elment. Hanyatt feküdtem, a forró fûbe hajtottam a fejem. Még éreztem, hogy fogam között homok csikorog, még éreztem, hogy hullok a fekete égbõl, hogy hullok, zuhanok a nikkelfényû csillagokból alá. Valamit akartam, valami jót.

Hét órát aludtam egyhuzamban.

1943

 

Vendégek

Éjfélkor megdöngették a kaput. A hang szobáról szobára szállt, végig a kastélyon. A lépcsõházban megremegett a filodendron levele, a hallban szirmukat hullatták a klíviák, az ebédlõ üvegszekrényében megcsörrentek a metszett poharak, az alvók felriadtak, szemüket a sötétségbe fúrták és azt kérdezték: Ki az? Miért döngeti? Bár az utolsó héten, mióta bejöttek a csehek - Szûzanyám, még csak egy hete! -, nagyon megromlottak az erkölcsök. A csehek puskatussal verik az ajtót, a vöröskatonák csizmaorral; pisztolyaggyal a légionisták, ököllel a szekeres menekülõk; még olyan is akadt, aki kavicsot hajigált az ablaknak. S aki jön, az mind dühös, mind rekvirál, s még egy se mondta azt, hogy köszönöm.

Elsõnek Ferenc, az inas gyújtott lámpát, csizmába ugrott, és tíz ujjával hátrakapta az üstökét. A kerten át ment a kapu felé, de mire odaért, már talpon volt a ház. Nagymama volt most is az elsõ. Fekete, buggyos ujjú otthonkában, ezüstagancsos botjának dõlve lement a hallba, lámpát gyújtott és megállt. Mamzell is magára kapott valamit, s az izgatott futkosás közepette nagy titokban a négy unoka is felöltözött, azazhogy a négybõl csak három, mert a legkisebb, Ilonka, nem tudott egyedül öltözködni. Épp csak papucskáját vette, és jött a többivel úgy, ahogy tudott: két lábon imbolyogva, négykézláb kúszva, a lépcsõre feszített kókuszszõnyegen gyakorlottan és puhán végiggurulva, lehuppant a hallba, a szõnyeg közepére, és várt. Utolsó elõttinek érkezett, mert az utolsó - kell-e mondani? - a szikár és elegáns nagyapa volt.

De milyen elegáns! Pár szál ezüst haját vizes kefével tapasztotta rózsaszín koponyájához, bajuszát eligazította - kétoldalt még látszott a bajuszkötõ nyoma -, sárga, nappali selyeminget öltött, sujtásos házikabátot, fekete pantallót és piros szattyán házicipõt. "Persze, te megint csak puccot csináltál" - mondta nagymama szemrehányóan. Nem is mondta, csak nézte; kevésbõl értették egymást. "Én? Csak nem jövök borzasan, hálóingben?" Elfordította a szemét, nehogy a félelmet is kiolvassa belõle nagymama. Mert most az egyszer csakugyan nem hiúságból öltözött ki. Amikor fölriadt, megijedt. Idegen hordák, martalócok, légionisták vagy csehek... Hárspatak szabad zsákmány nekik. Védtelennek érezte magát, övéit, házát, vagyonát. Önvédelembõl fésülködött. Páncél híján tekintélyt öltött, fegyver helyett eleganciát. De amikor a lépcsõházban már közelegtek a léptek, megbánta, hogy a falon hagyta az élesre töltött, kétcsövû belgát. Mindegy, no! Kihúzta magát. Hetvenéves volt. Ötvenötöt mutatott. Horgas csontjain csak ín és izom, a válla széles; talán ez is számít. Igyekezett mosolyogni... Jönnek is már.

Csak az inas volt. "Mi az, Ferenc?" - "Tisztek. Két tiszt meg a puccer, tekintetes úr. Ántántok." - "Ántántok?" - "Olaszok." - "Olaszok?" - "Azok." - "Hadd jöjjenek!" - vágott közbe nagymama, és türelmetlenül nézte az urát. Mire való ez a sok beszéd? Nagyapa úgy megrágja az eseményeket, mint a gyomorbajosok a marhahúst. Tisztek: ennyi elég. Jöjjenek be, kapnak szállást, a vendégszobában vetve az ágy; lefekszenek, felkelnek, elmennek, s ennyi! Ki bánja, ha olaszok, tatárok, hottentották? Csak nagyapát furkálják az ilyen semmiségek. Lám, most is! Alighogy Ferenc kiment, átszólt nagymamának, mintha csak õ hallotta volna a különös hírt: "Hallod-e, Szidkám! Olaszok!"

Nem olaszok voltak, hanem franciák. Egy százados meg egy hadnagy; a hadnagy szemén fekete kötés. Porosak voltak. Hunyorogva álltak a hallban, meghajoltak, bemutatkoztak. A hangjuk kopottan csengett, még az is poros volt. Álmosan és félszegen álltak a család sorfala elõtt; tekintetük nyugtalanul szállott Mamzell szõke kontyáról nagymama szkarabeusz melltûjére, Ivánka matrózgallérjáról vissza nagymamára; idegenek voltak, s egy ismerõs, nemzetközi jelet kerestek, egy szentképet vagy egy kanárimadarat, valamit, ami mindenkié. Egy kínos perc múlt el. Vége észrevették Ilonkát, aki izgatottan csücsült a szõnyegen, és hálóinge rózsaszínû szirmai alól egy kacskaringós patak bújt elõ. "Tatonát..." - mondta, s a szeme ragyogott. Karácsony óta nem volt ilyen jó estéje. Mindenki mosolygott, Ilonka is, a forrás tündére; csak nagymama szólt gépies korholással: "Mamzell, fiam, vigye a gyereket."

Mamzell nem vitte. Mamzell rá se hederített nagymamára. Mamzell a kapitányt nézte, a francia kapitányt, és izzott és szikrázott, sercegett és lobogott, mint egy csillagszóró csodagyertya. Jobb kezét fölemelte, római módon, és elfogódottan, de tisztán szólt: "Enchantée, mon capitain!" A kapitány újra meghajolt, és Mamzellra nézett, s a többiek is õt bámulták mind. Talán még sosem nézték meg ily behatóan, hacsak azon az emlékezetes napon nem, mikor megjött a Limousinbõl, egy szenátor ajánlólevelével, ugyanezzel a szõkeséggel, ugyanezzel a sasorral, csak éppen egy emberöltõvel ifjabban. De azóta se törõdtek vele ennyit. Ez volt Mamzell nagy pillanata. Mindenki vele foglalkozott, mint egyszer a kövér Brhanyekkel, a féllábú kertésszel, akit még a háború elõtt, gyertyaszentelõkor, láncra vertek a csendõrök, mert megölte az ahai plébánost.

Mamzellrõl kiderült, hogy francia. Kínos meglepetés ez, mint amikor egy halott váratlanul felül a ravatalon, és megvakarja a fejét. Mamzell-lel nem volt baj soha. Felnevelte Lacit, aki tizenhétben elpusztult a Chemin-des-Dames-nál, nevelte a négy árvát, kiszámolta a szennyest, foltozta a harisnyát, de nemigen ejtett ki francia szót. Tûrhetõen megtanult magyarul, tótos kiejtéssel ugyan, de ez nem szokatlan ezen a vidéken. Néha felcserélte a szavakat, a cukrot a szurokkal, a napot a tûzzel. Szép idõben lelkendezve újságolta: "Tûz van" - és csodálkozott, ha összeszaladt a ház.

"Vidd a poggyászt a vendégszobába. Vizet adj nekik!" - rendelkezett a nagymama. Az unokákat aludni küldte, és Miklóskát meglegyintette a botjával, mert fintorokat vágott a tisztek háta mögött. Nagyapa meghajolt, nagymama biccentett, a tisztek összecsapták bokájukat, és kiléptek a folyosóra. Mamzell alvajáró léptekkel ment a nyomukban, arcát a két tenyerébe temette, és behunyta a szemét. Nagyapa gondterhesen nézett utánuk. "Egy kis borovicskát küldök be nekik." - "Minek?" - "Meg egy falat ösztövér szalonnát..." - "Hol az eszed? Az ellenségnek?" Nagyapa megsértõdött. "Ellenség vagy sem, nem kérdem én. Tisztek. Urak. Nagyon tartalmas úriemberek." "Jó, jó - békült a nagymama -, viszek nekik. Borovicskát. Szárazkolbászt, pogácsát. Puffadjanak fel..." - sóhajtotta, és megcsörgette óriási kulcskötegét. Volt rajta legalább nyolcvan kulcs.

Ilonka felmászott az ágyába. Édes zsibbadást érzett, szeme lecsukódott, mindkét hüvelykjét a szájába szopta. Finom egy este. A katonák tetszettek neki, kár, hogy nem énekeltek, mint a betlehemesek. Aztán elaludt. A többiek Liza ágyára kuporodtak, és a kövér Liza a fülükbe súgta, amit már úgyis tudtak, hogy ezek nem közönséges franciák, és nem ok nélkül toppantak be ide. Ezek ölték meg apukát.

A gyermekszobában csönd lett, csak Ilonka szuszogott, mert álmában fekete felhõt látott és mennydörgést hallott, és a felhõ hasából ezüstvillámok hullottak a földre, zizegve, mint a sztaniol; a földre esve élükre álltak, és Ilonka felé ugrabugráltak, kétágú nyelvüket kinyújtották a villámok - nem kígyók ezek, jaj, Istenem? -, és egyre csak zizegtek, így: "Zzzi..."

"Bemegyünk hozzájuk?" - kérdezte Ivánka. "Be" - mondta Miklós. Lehúzták a cipõt. A kilincset - nehogy kattanjon - elõbb befelé kell húzni, csak aztán lenyomni; az ajtószárnyat meg kell emelni, s nem szabad a küszöbre lépni, mert nyikorog. "Gyere hát" - hívták Lizát a fiúk; de a folyosón megtorpantak, mert Mamzell ott állt a tisztek ajtaja elõtt, és a hasadékon kiszüremlõ fénycsíkot nézte. "Mars aludni" - mondta, de nem volt mérges; orra fénylett a boldogságtól. Visszasomfordáltak. "Holnap bemegyünk" - szólt Iván. "Nem félsz?" - "Á, dehogy" - mondta Iván, s elaludt.

Másnap reggel - és emberemlékezet óta minden áldott reggel - nagymama kelt fel elsõnek a házban. Egy perccel utána ébredt Szlamenka, a szakácsnõ, a konyha melletti szobában, ahol szentképek függtek a falon, s egy papírból ragasztott passió állt a szekrény tetején. Egyszerre kezdtek öltözni, egyazon ütemre, mintha egy láthatatlan metronóm ketyegne. Kialudtan, pihent erõvel készültek a küzdelemre; mikor nagymama a konyhába ért, Szlamenka már tüzet rakott, forralta a tejet, pörkölte a kávét. Ötven éve fõzött Szlamenka a kastélyban; ötven éve vívta keserû harcát a nagymamával. Ráncos volt, mint a dióhéj, és süket, mint a kapukulcs; bár ez a süketség nagymama szerint esetleges volt. Szlamenka csak azt nem hallotta, amit nem akart; például, ha nagymama a küzdelem csúcspontján, többnyire déltájban, tálalás közben fölmondott neki. "Vegye a cókmókját - kiabálta a nagymama -, fel is út, le is út, holtáig bõségben élhet abból, amit idáig összetolvajkodott." Ezt Szlamenka sose hallotta.

Nem hallotta, mert már rég elfásult a lopás vádjával szemben. Nagymama sírba viszi õt fukarságával. Semmibõl nem lehet valamit fõzni. Ez zsír? Ez a kis maszat? És tíz tojásból dobostortát? Az utolsó cigány a Péróban, aki dögöt eszik, az is kiköpné.

Szlamenka harcos természet volt, a fõzés megszállottja. A tûzhely lángjánál õ maga sistergett, forrott, pattogott, rotyogott; pörölt a nagymamával, a tolvajképû kandúrral, a tompa késsel, a csorba villával; õ maga nem evett, nem ivott, csak lángolt, ahogy az olajkutak égnek, az égbolt fekete kondérját hevítve, tébolyodottan és céltalanul. És szervi szívbaja volt tizenhét év óta.

Nagymama is a szívével szenvedett, fõleg, amióta a fia elesett. Billentyûtágulása volt. Minden izgalom ártott neki, kivéve a fõzés körüli küzdelem édes izgalmát. Hétkor kiadta - persze kockánként - a cukrot; ekkor Ferenc bevitte az elsõ reggelit, egy gyenge pillés kávét, amit az unokák az ágyban, nagypapa a kertben, a tisztek pedig a szobájukban költöttek el. Nagymama nem mert kimozdulni a konyhából; tegnapról maradt öt tojásfehérje, s ha nincs ott a szeme, Szlamenka lecsap rá. Nyolckor szilvapálinkát fogyasztottak, kenyérlángossal és egy kis tegnapi maradék sertéskarajjal; fél kilenckor frissen forralt zsendicét, íróstésztával. Fél tízkor adták be a tízórait, amit nagyapa a kertbe hozatott, s ott, a gyenge, reggeli napfényben fogyasztott el, panamakalapban, kukoricanadrágban. Fõtt libamáj volt, ínycsiklandó, fehér libamájdarabok, kocsonyában, pirított kenyérrel és ecetes paprikával. Sütve persze kiadósabb lett volna, de hát a Szlamenkával nem lehet bírni. Adta a süketet. A franciák jelenlététõl õ is megkergült, akár a Mamzell, s ebédre mindenáron narancsos kacsát akart sütni. Nagymama sokáig kiáltozott neki, hiába; végül egy papírra fölírta: "Inkább fölvágom az ereimet!" - s az orra elõtt rázta a cédulát. Ettõl némileg észre tért.

Fél tizenegykor sört kaptak az urak, ajókagyûrûvel és zöldpaprika-gerezdekkel körülrakott borjúpörkölttel. Friss, meleg kenyér volt hozzá, amit Mamzell vitt be a tiszteknek. Egy kötõtût szúrt bele, melyen egy apró francia lobogó lengett. Tizenegykor már csak egy pohár kapros uborkalevet ivott mindenki, mert az egyrészt hûsít, másrészt jó gyomrot csinál; aztán - a déli harangszóig - pihenés, szünet, szalonnázás.

Tizenkettõkor volt az ebéd, de a franciák addigra teljesen elrontották a gyomrukat, a szobájukban maradtak, sápadtan támolyogtak a mosdó körül, s ha szûnt az émelygés, korsószám itták a vizet. Nagymama szerint a baj oka a Szlamenka, aki ellopta az édespaprikát, és a pörkölt cseresznyepaprikával készült, ami avatatlan gyomornak méreg. De Szlamenka se hagyta magát. Visszakiabált - s a hangja érdes volt, mintha a smirglit evett volna -, hogy kár volt beadni a tegnapi karajt, õ bizony tormás húst akart csinálni, az legalább friss. Ha belehalnak a franciák, ki tehet róla? Máskor ne tessék spórolni...

- Húsmérgezés - újságolta Liza délután a fiúknak. Ott ücsörögtek a tisztek ablaka alatt, a pöszmétés, málnás, döngicsélõ kiskertben. Alkonyodott, s a túlérett nyárnak már nem volt heve, csak zengése, illata. Egy gutaütött dinnye fölfakadt az ágyásban, erjedõ, édes, meleg szaga volt; a zöld szárnyú legyek rögtön ellepték. Késõbb lejött Mamzell, és újságolta, hogy a vendégek már jobban vannak, lefeküdtek, és most alszanak. "Meg fognak gyógyulni..." - szólt Iván ingerülten. Sokáig álltak az ablak alatt, és türelmetlenül várták az estét; azazhogy várták is, nem is. Az órák, mint a teknõcök, lomhán kúsztak tova, s bújtak az este feketedõ odvába; de az õ idejük messze volt még. Miklós az orrába dugta az ujját. "Elõbb beszélni kéne velük" - ajánlotta békülékenyen. "Mirõl akarsz velük beszélni?" - "Hát apukáról." - "Kár a szóért. Felnõttek. Különben se tudunk franciául." - "Én tudok - mondta Miklós. - Lá szolej, vagy mi a frász..." Iván elröhögte magát, erre Miklós nekiment. Leszegett fejjel, a gyomrának; mindig így támadott. De Liza szétfejtette õket. "Várjatok" - mondta, és felkúszott az esõcsatornára.

Benézett az ablakon. "Felkeltek - közölte néma beszéddel -, derékig meztelenek. Szíjat akasztottak a kilincsre, és fenik rajta a borotvát." Késõbb a kapitány szappanozni kezdte az arcát, és énekelt hozzá. Így énekelt:

Buvons un coup, buvons en deux
À la santé de ces Messieurs,
À la santé du roi de France...
Et merde à la Reine d'Angleterre
Qui nous à déclaré la guerre...

Nagymama fekete selyemruhát vett a vacsorához, és fekete bársonyszalagot a nyakára. Ilonkát lefektették, a másik három asztalhoz ülhetett, föltéve, hogy tisztességesen viselkednek. Könnyû vacsora volt, hamisleves és borjúbecsinált, de a tisztek nem ettek, csak egy kis kétszersültet, és igen sok bort ittak hozzá, hárspataki dinkát, nagyon ízlett nekik. A kávénál Laci fényképére mutatott a százados. A kép fõhadnagy korában készült, és fekete flórral bevont keretben függött. A kapitány kérdõn nézett a képre, aztán nagyapára, és vízszintesen mozgatta a tenyerét, ahogy a homokot szokták elsimítani. Nagyapa bólintott és így szólt: "Charleville." Nagymama könnyezni kezdett, a kapitány torkát köszörülte, és a hadnagy fekete kötésére mutatva, azt mondta: "St.-Quentin." Mamzell megmagyarázta, hogy ez a két helység nagyon közel van egymáshoz, autón legföljebb félóra út. Mindenki meghatódott, csak Iván szeme maradt száraz. Miklósra nézett, és az ajka mozgott. Miklós intett, hogy vigyázzon, ne vágjon morc pofákat, mert megkérdezik, mi baja.

A dinkától kivirágzott a franciák kedve. A hadnagy is beszédes lett, s most már ketten, egyesült erõvel tették a szépet Nagymamának. Bohóságokat beszéltek, és Nagymama, bár nem értette a szavukat, és könnyes volt még a szeme sarka, hamarosan elmosolyodott. Erre fölállt a kapitány, összecsapta bokáját, poharát fölemelte és így szólt: "Éljen á mátyár!"

Nagyapa is fölállt, megigazította kézelõjét, ujjai hegyét megnyálazta, és hátrasimította a haját. Mindig mosolygó, kék szeme elkomolyodott, s ettõl ünnepélyes kifejezést öltött az arca. Az ellenség bókját személyes sikernek tekintette; fölemelte a poharát. Köszöntötte az urakat. Szeretné ezt az estét emlékezetessé tenni. Engedjék meg, hogy megajándékozza õket szegény Laci fia gyûrûjével, aki hõsi halált halt Charleville-nél...

Lehúzta ujjáról a zöld köves, griffmadaras gyûrût, és a kapitány kezébe nyomta. A gyerekek szája megrándult. "Bedõlt neki" - mondta Miklós, s a szeme égett a haragtól. "Sebaj - bátorította Iván. - Majd az éjjel, ha alszanak. Félsz?" - "Nem félek" - mondta Miklós.

A férfiak koccintottak. A kapitány hosszú beszédet mondott; egészen ellágyult. Mamzell tolmácsolta. Furcsa ország, mondta, s õ nem érti a dolgokat. Õ a gyõztesek katonája; eleinte büszke volt erre a küldetésre, de napról napra kényelmetlenebbé válik számára a gyõzelem. Már a minap, Zsolnán is - ezt nem mondta el, csak a kezével jelezte, milyen visszás helyzetben volt -, és ma este is, ezzel a gyûrûvel... Õ szereti a magyarokat. Nagyon kevés magyart ismer, de derék embereknek tartja õket. Az imént éltette a magyarokat; õszintén tette. De a valóságban, sajnos, leigázza õket. Õ a magyarok fekete angyala. A Felvidék a cseheké lesz, s az övék is marad, míg világ a világ... "Nem értem a dolgot - mondotta, s a csillár felé emelte a gyûrût -, miért adták ezt nekem? Ha leszúrnának tõrrel, érteném... de önök megajándékoztak. Mi ennek az oka?"

Mamzell föllobogott. "Nincs oka. Azért vagyunk ilyenek, mert magyarok vagyunk..."

- Ön is?

Mamzell érezte, színt kell vallania: "Hie Welf, Hie Ghibellin!" Harminc év nem tette magyarrá; egy könnyelmû ajándék igen.

- Én is - mondta, és elpirult a haja tövéig.

A kapitány szája elkeskenyedett; többé nem említette a gyûrût. Bolond egy ország... Erõs honvágyat érzett, a tengert látta maga elõtt s a bresti arzenált. Búcsúzni kezdett. Ideje lefeküdni, kora hajnalban indulnak Galánta felé. Húsz perc múlva mindenki aludt.

"Biztos, hogy alszik?" - kérdezte Liza. Mamzellnél sötét volt. "Alszik" - mondta Iván. "Akkor gyerünk!" Leléptek az ágyról. Iván ment elöl, mögötte Liza, tenyerével óva a gyertyát, végül Miklós. A vendégszoba ajtaja nesz nélkül kinyílt. Besurrantak, és megálltak a két ágy között. Léghuzat táncoltatta a gyertyát, s vele táncolt eltorzult árnyékuk is a falon.

Miklósnak remegett a lába. "Õk azok" - mondta hangtalanul. "Õk" - mondta Iván ugyanúgy. Aztán a kapitány ágyához lépett, az alvó fölé hajolt, sokáig nézte. Liza fölemelte a gyertyát. Világosabb lett, felragyogott a pohárban a víz, az éjjeliszekrényen egy óra s a kapitány ujján a gyûrû aranya. "Ott van" - vacogta Miklós. Az asztalon hevert a pisztoly, sárga tokban, s a nyitott borotva, piszkosan. Elérhetetlenül messze voltak. "Vigyázz!" - szólt Liza, s eltakarta a gyertyát; Iván hátralépett, és kézen fogta Miklóst. Nesztelenül kisuhantak a szobából, mert a kapitány pillája megremegett. A folyosón elfújták a gyertyát. A házban mindenki mélyen aludt.

1943

 

Tizenhárom

Rekkenõ hõség ült Komáromon. A Duna felszíne izzott és füstölt, s a város utcáin a meleg levegõ úgy ragadt a falakhoz, mint a kenyértészta a teknõbe. Az urak izzadtak, imbolyogtak, és irigyen pislogtak a homokos part felé, ahol két cigánykölyök hûsölt a bivalyok között. A deák, aki elõttük járt, egy ház elõtt végre megállt.

- Itt lakik - mondta.

A palánk kapuja kenetlenül nyikorgott, néhány tányérica állt az udvaron, fejét hûdésesen lelógatva, mozdulatlanul. Egy szederfa is, szomjas kutyaként lihegve, a kút mögött; de az árnyéka nem volt nagyobb, mint a tenyerem. Mikor az urak a szobába léptek, megkönnyebbültek. Nyitott szájjal szedték a levegõt, akár a csukák. Az ágyon felült a beteg.

- Jó napot, nagyságos uraim... - szólt tisztelettudóan, és a füle mögé seperte a haját. Magas, sovány ember volt, himlõ marta bõrû, csontos. Õ volt a rücskös Sebõ, a városi bakó.

A kopasz úr a szemét dörgölte: viszketett a melegtõl.

- Beteg vagy még, Sebõ? - kérdezte a másik, Móri Márton, a fehér szakállas. A kalapját nem vette le. Mért venné? Hét hajója úszik a Dunán; tavalyelõtt, a tûzvész után, a császár írt neki levelet. Pergamenlevelet, karmazsin pecséttel, néggyel...

- Beteg - nyögte a bakó. - Már három hete.

- Azazhogy pontosan huszonöt napja.

- Igenis.

- A szíved?

- Igenis. És a vesém.

- Pedig a munka már meggyûlt nagyon...

- Hányan vannak?

- Tizenketten.

A bakó hümmögött. Mit csináljon, ha beteg.

- Hanem bennünket nógat a tanács, Sebõ. Hogy mi lesz, mi lesz?... Tele a siralomház, és az költséges mulatság. Lábra állsz-e hamarosan?

- Én? Én már soha. Nagyságos uraim, én meghalok.

Az urak összenéztek.

- Meghalsz, azt mondod?

- Meg. Igen, hamarosan.

No még ilyet. Az ember azt hinné, a hóhérnak pecsétes alkuja van a halállal. Hogy nem bántják egymást.

- Honnan veszed?

- Érzem, uram.

Móri Márton a homlokát ráncolta. Töprengett, aztán levette fejérõl a kalapot. Mégis.

- Hát ha ennyire vagy, mit tehetünk akkor? - dünnyögte jóakarattal. - Mihelyt érzed, hogy itt az idõ, szalajtsd el hozzám a gyereket. Én meg küldöm át a papot... Nem akarom, hogy úgy pusztulj, mint a farkasok. Jó lesz?

- Nagyon - örvendezett Szabó. - És köszönöm a hozzám való jóságát.

Mikor kívül voltak a küszöbön, mintha lángok közé léptek volna.

- Most mi lesz? - kérdezte a deák.

Az urak tûnõdtek. Az lesz, hogy áthozatják Sztrhacseket.

- Az ki? - állt meg Móri Márton.

- Az esztergomi bakó.

- És te, fiam - szólt a deákra a kopasz -, megírod neki szépen a levelet.

- Igen.

- Ma csütörtök. Péntek, szombat, vasárnap... Vasárnap virradóra átmegy érte egy szekér. Délre itt lehet.

- Itt.

- Aztán kialkuszod vele, érted? Segédet ne hozzon magával. A Sebõ legénye ellátja a dolgot.

- El - bólintott erre a másik kettõ.

A komáromi tanács híres volt a takarékosságáról. Úgy mesélték a megyében, hogy holdfényes éjszakákon az éjjeliõrnek el kell fújnia a lámpásokat az utcán; de a komáromiak röstellték a dolgot, és azt mondták, hogy a lámpást nem az õr fújja el, hanem a szél... Senki se hitte el nekik, pedig színigazság volt. Annál inkább, mert Komáromban egyáltalán nem volt éjjeliõr. A magisztrátus sajnálta rá a pénzt.

Azt remélte mindenki, hogy fordul az idõ. De a hõség csak nõtt. Péntekre, szombatra még melegebb lett, vasárnap már a homokban fõtt meg a tojás, felpukkadtak a fán a szilvák, a lovak lázasan rángatták a kötõféket, és a Kispolgár utcában hasba rúgták a mézesbábos feleségét. Mégis, a benei vesztõhelyen, a Kis-Duna partján összegyûlt vagy ötszáz bámészkodó; teljes létszámban jelent meg a városi tanács, ott volt a fõbíró, az ügyész és Ciprián, a bencés apát. Aztán felvonult az õrség, és elõvezette a hátrakötözött kezû és kiborotvált tarkójú rabokat, szám szerint tizenkettõt. A tömeg, a sûrû gyülevész, kéjesen számolgatta: tizenkettõ, tizenhárom... Dehogy! Csak tizenkettõ! De különben számolja õket a sátán ebben a cudar kánikulában... És sehol egy csepp víz!

Sehol egy csepp víz, és sehol egy csepp árnyék, akkora sem, mint egy mogyoró. Hol a Krisztus kínjában kujtorog az a Sztrhacsek? Mért nem jön már? Délre mondta, most három óra. Egy asszony összeesett. A tanácsurak szitkozódtak, s a fõbíró beküldött egy legényt a városba, és hozatott egy lajt vizet. A vizet egykettõre megitták, a rabok végképp nem kaptak belõle. Minek az nekik? Egy félóra, egy óra - egyszer mégiscsak megjön az a nyavalyás bakó, és akkor úgyis leüti a fejüket.

Szedlák azonban, a nagypofájú Szedlák, hangosan méltatlankodott. Megölte az apját, megfojtotta a feleségét, pucér kölykeire rágyújtotta a házat - ez igaz. Hogy ezért fejét veszik, hagyján. De mért nem adnak vizet?

- Nem jutott - magyarázta Stéhammer, a kövér patkolókovács. Szelíd ember volt, egy szúnyogot se nyomott volna agyon, nemhogy